Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!
Tisztelettel köszöntöm alelnök urat. Régi adósságát törleszti ma Magyarország, amikor a nagykeresztet átadjuk Lezsák Sándornak. Bár ő maga illő szerénységgel kezeli, de attól még történelmi faktum, hogy 1987-ben az ő kertjéből indult útjára a rendszerváltás. Ez bár fontos tény, sőt kuriózum, és elegendő is lenne egy dokumentumfilm főszerepléséhez, de kevés lenne Magyarország legnagyobb kitüntetésének elnyeréséhez. Lezsák Sándor ezt a magas elismerést nem azért kapja, amit elkezdett, hanem azért, amit végigvitt és befejezett. Emlékszem, hogy a nyolcvanas években már sokan voltak, akik várták a kommunizmus végét, de jóval kevesebben voltak, akik tenni is mertek, és közülük csak a legbátrabbak adták a nevüket, az arcukat és az otthonukat is a készülődő lázadáshoz. Igen, Lezsák Sándor volt az első a népi nemzeti kultúrkörből érkező értelmiségiek közül, aki fölismerte, hogy a morgolódás, a fortyogás, a hiábavaló hatalmi szövetségkeresés után elérkezett a nyílt szembefordulás ideje. Ő már látta, hogy olyan idők jönnek, amikor bármi megtörténhet, és senki sem láthatja előre, mi lesz a következménye egy kimondott szónak vagy egy leírt mondatnak. Ideje hát szervezkedni. És Lezsák Sándor ebben az éles helyzetben úgy döntött, hogy megszervez egy sorsdöntő ellenzéki tanácskozást.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr!
Vannak emberek, akik számtalan területen tudnak egyszerre maradandó életművet alkotni. Lezsák Sándor közéjük tartozik. Ugyanakkor azt is jól látjuk, hogy ragyogó közéleti pályafutása és jelentős irodalmi életműve mellett is megmaradt annak, aki mindig is volt: ő a magyar nemzet és kultúra szószólója és nagy mindenese. Álmélkodva nézzük, ahogy még most is a három évtizeddel ezelőtti lendülettel és határozottsággal dolgozik, s tölti be többek között – immár sokadszor – az országgyűlés alelnöki tisztét, irányítja a magyar népfőiskolai mozgalmat, és viszi tovább a Mindszenty Társaság ügyeit. Sokan tartják őt a magyar politika rejtélyes alakjának, kifürkészhetetlen háttéremberének, kiismerhetetlen szervezőjének, pedig a dolog egyszerűbb, mint ahogy a politikai rejtvényfejtők, modern kremlinológusok gondolják. Minden döntés, mozdulat, kezdeményezés mögött egyetlen dolog munkál. Lezsák Sándor azon dolgozik, hogy visszaadja a magyarság önbecsülését az egész Kárpát-medencében. Az ő magyar Bibliájában az van írva, hogy nemzeti önbecsülés nélkül nincs magyar jövő. Az egész nemzet önbecsülése pedig az egyes emberek önbecsüléséből adódik össze. Ebből pedig adódik az egyszerű következtetés, hogy a mi dolgunk annyi, hogy a magyarok következő nemzedékeiben is elültessük az érzést, hogy magyarnak lenni a legnagyszerűbb dolog, ami történhet az emberrel. Olyan szerelem ez, amely élete végéig elkíséri az embert, felfoghatatlan magasságokba dobhatja, és beláthatatlan mélységekbe ránthatja. Aki magyar, az a szerencse fia, mert élete sohasem válhat üressé vagy érdektelenné. Nem fenyegeti a lét elviselhetetlen könnyűsége, se a hiábavalóság érzése, és így a létezés értelme felőli kétely is messze elkerüli. Köszönjük, hogy Ön évtizedek óta hírnöke és szószólója ennek a szerelemnek.
Tisztelt Alelnök Úr!
Kérjük, fogadja el az egész magyar nemzet hálájának jeléül ezt a kitüntetést. Isten éltesse Önt a hetvenedik születésnapján, és tartsa meg közöttünk sokáig jó erőben és egészségben!
