– Köszöntöm a kedves nézőket és Magyarország miniszterelnökét, Orbán Viktor urat itt, Rióban, a Magyar Házban. Különleges az időpont, különleges a helyszín, hiszen…
– Jó estét kívánok én is!
– …nemzeti ünnepünk előestéjét éljük, és itt vagyunk Rióban, távol Magyarországtól, de mégis egy kis magyar szigeten. Hogy tetszik eddig a Magyar Ház és az olimpia?
– A Magyar Ház ügyében izgultam, mert inkább rossz, mint jó tapasztalataim voltak korábban az ilyen típusú kiállításokkal. Legyünk jelen, mutassuk meg magunkat, és aztán, amikor néha meglátogattam egy-egy ilyen helyet, vagy kaptam róla beszámolót, akkor úgy éreztem, hogy nem méltó módon mutatjuk meg azt, hogy kik is vagyunk mi valójában, és ez egy nagy változás, amit most itt látok. Ez egy olyan hely – az egy dolog, hogy nekünk tetszik, mert mi magyarok vagyunk, a zene is nekünk van, a gasztronómia is a mi világunk, meg a mi őseinkről szólnak a kiállítások –, bárkivel beszéltem, most legutóbb éppen a NOB-nak az elnökével, akit körbevezethettem, mind azt mondják, hogy nagyon régen láttak ilyen fiatalosan invenciózus házat, kiállítást, bemutatót, mint a miénk. Úgyhogy azt hiszem, hogyha jól emlékszem, a fiatalok találták ki a dolognak a varázsát, és úgy tűnik, hogy van a magyar fiatalokban kreativitás, és ezt itt sikerült jól megmutatnunk. Úgyhogy ez a része rendben volna. Az az igazság, hogy én dolgozom itt, ami azt jelenti, hogy nem jutok el azokra a sporteseményekre, amikre szeretnék, mert hol az egyik NOB-vezetővel, hol a másik ország képviselőjével kell tárgyalnom, mert igazából azért vagyok itt, hogy barátokat gyűjtsek a 2024-es olimpia megnyeréséhez.
– Mindjárt beszélünk erről a pályázatról, de akkor maradjunk az olimpiánál, mert ezek szerint a jelentős részét tévén nézte. Tévén is átjött az a fantasztikus hangulat és az a fantasztikus erő, ami ebben a csapatban volt?
– Már amennyit az ember éjjel három és négy óra között képes ebből érzékelni, mert, ugye, otthon hazamentem a melóból, lefeküdtem, és beállítottam az órát, hogy föl tudjak kelni éjjel fél háromkor-háromkor, hogy megnézzem, különösen az úszókat, és az ember ilyenkor örül, ha egyáltalán emlékszik reggel, hogy mit látott. Tehát nem mondanám, hogy a tévéből a hangulat átjött. Az ismétlésekből viszont igen. Tehát amikor másnap délután az ember visszanézte, akkor lehetett érezni, különösen az elején, hogy jól megindultunk, hogy a csapat együtt van, és kölcsönösen támogatja mindenki a másikat, és ebből aztán a várakozások fölötti eredmény is kisülhet a végén.
– Pár évvel ezelőtt, úgy öt-hat évvel ezelőtt a miniszterelnök úr stratégiai ágazatnak hívta és nevezte a sportot. Ilyen értelemben azok a várakozások, amiket a sporttal szemben állított, meghozták a várt sikert? Tehát hat év munkájának köszönhető, amit most megélünk?
– Az én személyes véleményem is az, hogy a sportnak stratégiai ágazatnak kell lennie, de ami ennél fontosabb, hogy szerintem ebben Magyarországon az emberek, különösen a szülők többsége egyetért. Tehát ez messze nem az én személyes hobbim, elkötelezettségem – az is benne van, különösen az elkötelezettségem –, hanem a szülők is osztják azt a véleményt, hogy a sport olyan nevelési eszköz, aminél jobbat még a gyermekeink fölkészítésére a felnőtt élethez nemigen találtak ki. Tehát én azt gondolom, hogy egy nemzeti ügyről van szó, ezért nem is vagyok hajlandó soha pártpolitikai vitát folytatni a sportról, mert szerintem ez fölötte áll a pártpolitikai szempontoknak. Messze vagyunk attól, amit szeretnék. Én sose tagadtam el, hogy – nem voltam ugyan elég tehetséges sportoló, de – nagyon szerettem sportolni, és az életem egy tekintélyes részét vagy tán harminc évet is lehúztam kis csapatoknak az öltözőjében, és tudom, hogy ezek a kis csapatok és ezek a kis klubok tartják a hátukon a magyar sportot. Úgyhogy nagyon fontos, hogy itt a sztárjaink és a hőseink, az idoljaink hogyan szerepelnek, de én inkább azt nézem, hogy ennek megvannak-e a biztos alapjai. És azt hiszem, hogy fölül még mindig jobban állunk, mint ahogyan alul zajlanak a dolgok. Most a számok ügyében nem szeretnék tévedni, de mintha úgy lett volna, hogy 1990-ben, a rendszerváltáskor Magyarországon minden sportágat és minden korosztályt egybevéve, körülbelül egymillió igazolt versenyző volt.
– Hogy állunk most?
– 2010-ben, amikor megkaptam a választóktól ismét a bizalmat, akkor 200 ezer volt, most 300 ezernél vagyunk. Tehát nagyon nagy volt a veszteség, mélyre zuhantunk, leépültünk, és ezt csak lassan lehet visszaépíteni. De vissza fogjuk. Amikor elérjük az 500 ezres álomhatárt, akkor szerintem hirtelen a tetőn, a csúcson az eredmények is ugrásszerűen javulni fognak, még olyan sportágakban is, amikről ezt sosem gondoltuk volna, vagy legalábbis már 30 éve nem gondoltuk, mint például a labdarúgás.
– És ez talán annál is inkább fontosabb, mert hogyha 2024 megvalósul, és nemcsak egy álom marad, akkor nem árt, hogyha erős lesz a sportunk. Az, hogy most itt az olimpián ilyen erősek vagyunk, az segít nekünk a pályázatban?
– Segít, sokat. Megmondom őszintén, ez egy kölcsönhatás, nekem is segít, nekünk is segít, a kormánynak is segít, mert azért újra és újra érvekre van szükség, amikor a magyar közvélemény elé tárjuk az terveinket, mondjuk, hogy minden megyei jogú városban legyen 50 méteres fedett uszoda. És azért vannak más helyek is, ahol jól jönne a pénz. Hogy pont a sportra, azt mindig meg kell védeni. Azt gondolom, hogy az eredmények révén, az, hogy a világban az olimpián lehet leglátványosabban és legegyértelműbben megmutatni, hogy kik vagyunk, hogy itt lehet becsekkolni, itt rangsorolják be, itt kapja meg az ember a minősítést – ez minden magyar ember fejében itt van. Ez egy sportesemény ugyan, de békeidőben, amikor nem háborúban mérik össze a nemzetek az erejüket, a nemzeteket rangsoroló valami, esemény, lehetőség a tehetség és a fizikai erő meg az ügyesség világában leginkább a sport. És Magyarországnak van egy… Tehát mi vagyunk valakik. Tehát mi nem hátul kullogunk. Az is szép dolog, mert a részvétel is fontos, mint ahogy tudjuk az olimpiai vezérmondatból, de azért azt szeretjük, ha vannak bajnokaink. És a bajnokaink számát tekintve, ha nem tévedek, akkor talán a nyári olimpiákat figyelembe véve még mindig az első tízben vagyunk, valahol a nyolcadik hely tájékán, és ezt nem fogjuk – úgy látom – most sem lerontani az idei szereplésünkkel. Szóval kellenek érvek. Minden járásközpontban lesz gyerekek úszásoktatására alkalmas uszoda, minden járásközpontban szeretnénk – több lépésben – elérni, hogy legyenek vívócentrumok, a lovaskultúránk kiépítése jól halad, lőtereket is szeretnénk minden járásközpontban. Tehát a klasszikus öttusa minden számát szeretnénk úgy, ahogyan a képességünk meg az edzőinknek a száma megengedi, az egész országra kiépíteni. Nagy terveink vannak a sporttal. Vagy mondok egy másik dolgot, ami az élsport hátországát adja. Kiírtunk nemrégen egy pályázatot arra, hogy szabadtéri kondiparkokra lehet jelentkezni. Több mint kettőezer pályázat érkezett be, és mindegyiket meg fogjuk csinálni. Tehát én hiszek abban, hogy ebben a modern világban, amikor annyi minden összevissza van, nem lehet pontosan tudni, hogy most akkor mi a jó, mi a rossz, vagy legalábbis nehéz, különösen a fiataloknak választ találni erre a kérdésre, a sport még mindig az egyértelmű dolgok világa. Itt világos, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a teljesítmény, mi a lustaság, mi az edzés, mi az edzés ellógása, milyen az, amikor az ember lelkileg mindent belead egy versenyen, és milyen az, amikor megijed, és gyávává válik. Tehát a sport az egyértelmű dolgok világán keresztül, azt hiszem, hogy jótékony hatással van a nevelésre is. A mindennapos testnevelést is nemcsak a fizikai képzettség okán tartom fontosnak, hanem mint nevelési eszközt is nagyra értékelem.
– Elnök úr, egy ilyen sikeres sportévben talán nem is olyan nehéz meggyőzni a magyar közvéleményt, a sportszerető közvéleményt, hogy miért fontos nekünk a sport, de most maradjunk egy picit…
– Jó, de mi magyarok vagyunk, és szerintem igaz ránk az a gondolat, hogy a saját magunk sikerének mi magunk vagyunk a legnagyobb ellenségei, tehát mi egy olyan ország vagyunk, amely a legnagyobb sikereiről is be tudja bizonyítani, hogy nem is akkora nagy siker, igazából véletlenül történt, ha még öt méterrel hosszabb lett volna a medence, mondta egy kollégája Önnek, akkor Gyurta Dániel nem nyert volna Londonban, és képesek vagyunk a legbarbárabb és legmeglepőbb dolgokat előhozni azért, hogy a saját teljesítményünket valami önsorsrontó módon leértékeljük. Tehát ezért…
– Talán ezen is majd…
– …azt akarom mondani, hogy mindig kell eredmény, és mindig kell bizonyítani.
– Talán ezen is majd lesz változás vagy változtatás abban az esetben, hogyha akár megvalósul egy olimpia, és egy olyan pozitív kép kerül elénk, és egy olyan pozitív életmódot tudunk majd megtapasztalni az olimpia magyarországi rendezése kapcsán, de ahhoz, hogy ezt elnyerjük, nemcsak Magyarországon kell bebizonyítanunk, hanem az IOC-tagok, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjainak is. Nem tudom, Thomas Bachnak mi a véleménye a magyar pályázatról és úgy egyáltalán, akikkel találkozott, beszélt itt, kint, az olimpián, mit gondolnak a magyar pályázatról?
– Ugye, diplomaták és udvariasak, tehát mindenki jót mond róla. Ez egy dolog, de a nemzetközi érintkezésben ez így van rendjén. Én azt hiszem, hogy jó időben egy jó tartalmú pályázatot és jó módon mutattunk be a világnak. Tehát lassacskán egy arisztokratikus, exkluzív klubbá vált az olimpiát rendezni tudó városoknak a közössége, mert csak megacityk rendeztek olimpiát. Olyan városok, már nem is városok, hanem én nem is tudom, ilyen…
– Kis országok…
– Igen, tehát kis köztársaságok, és ez kizárt olyan országokat és olyan városokat, amelyek korábban egyébként rendeztek olimpiát. Tehát a Budapesthez hasonló méretű városok; Antwerpen mégiscsak rendezett olimpiát, Amszterdam rendezett, Helsinki rendezett, talán Stockholmban is volt olimpia, tehát vannak példák arra, hogy az ilyen méretű országok és városok meg tudnak birkózni a feladattal, de valahogy a nagyok lenyomták a kicsiket az elmúlt időszakban. A mostani elnök, Thomas Bach elnök úr és az ő vezetése meghirdetett egy másik utat, s azt mondta, hogy vissza kell adni az olimpiát az embereknek, nem lehet egy ilyen szűk körnek a privilégiuma az olimpiarendezés, engedjük be a közepes méretű és közepes költségvetéssel rendelkező városokat is. Ugye, ezért indult el Hamburg is, csak aztán Hamburg végül is elállt ettől. De Budapest talpon maradt. Én a világ közepes méretű városainak szempontjából is, így az olimpiai mozgalom szempontjából is látom jelentőségét annak, hogy mi elindultunk, és talán sikeresek is lehetünk.
– Elnök úr, köszönöm a beszélgetést! Jó munkát!
– Köszönöm!
