Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor itt állok Önök között ebben az elegáns és méltóságteljes teremben, az jut eszembe, hogy vajon jól döntöttem-e, amikor a tudományba való belépés helyett a politikát választottam hivatásul harminc-egynéhány évvel ezelőtt. Amikor ma itt találkozunk, ez a találkozó egy olyan pillanatban jön létre, amikor a mi tágabb hazánk, Európa egy politikai, gazdasági és technológiai korszakváltás határán áll. Európaiak vagyunk, lengyelek is és magyarok is, és az ilyen korszakváltások mindig önreflexiót váltanak ki belőlünk, és ezért értékrendek vitájává is válnak. Ide kapcsolódik az, amit az előbb hallhattunk, hogy a magyarok tehetségtelenek a konspirációban. Ez igaz, hiszen mi egy kávéházi nép vagyunk, és a kávéház lényege nem a kávé, hanem a jól értesültség. Ezért is vezettük be a magyar politikában azt a paradoxonnak tűnő kifejezést, ami úgy hangzik, hogy nyílt összeesküvés. És most, amikor Európa korszakváltás határán áll, és mi a keresztény gyökerekhez való visszatérést szeretnénk elérni Európában, akkor egymás között ezt egy nyílt összeesküvésnek tekintjük.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az én tisztem ma itt az, hogy egy emlékbeszédben emlékezzek meg Felczak professzor úrról. A mai napon, ezen a konferencián – jobb, ha ezt egyenesen bevallom Önöknek – elfogult vagyok. Az elfogultságot manapság hibaként, vétekként kezelik, pedig alapja valójában egy erény, ugyanis ez nem más, mint a barátság. Amikor barátokkal vagyunk együtt, nem tudunk elfogulatlanok lenni; ha mégis, görcsösen úgy teszünk, mintha elfogulatlanok lennénk, s abból csak mesterkéltség, hamisság vagy kínos idétlenség fakad. Minket, magyarokat sokszor vádoltak például Berlinben a II. világháború idején, és vádoltak Moszkvában az ötvenes években, hogy rendkívül elfogultak vagyunk a lengyelek iránt. Mi ezt a vádat mindig dicséretnek vettük azzal a kiegészítéssel, hogy a lengyelek és magyarok között ez az elfogultság kölcsönös. Szóval jó magyar szokás szerint szeretném kifejezni Lengyelország, Krakkó városa és a Jagelló Egyetem felé Magyarország és a magyar nemzet tiszteletét és nagyrabecsülését. Elég csak körbepillantani az Önök városában, és láthatjuk, hogy a lengyel és a magyar történelem nem véletlen egybeesések, hanem személyes kötelékek sűrű szövedéke. Ez a barátság hozzátartozik a magyar nemzeti azonossághoz. Hozzátartozik a magyarok hazaszeretetről és a szabadságról alkotott közös képéhez. Mi, magyarok úgy tekintjük, hogy a lengyelekkel élet-, emlékezet- és sorsközösségben vagyunk, úgy gondoljuk, hogy ez a lengyel–magyar barátság talán példátlan jelenség is a világtörténelemben. Ennek a sorsközösségnek a súlyát talán az is mutatja – reflektálok most itt az előttem elhangzott előadásokra –, hogy a II. világháborúban mi a vesztes és bűnös oldalon voltunk, a lengyelek pedig a győztes és az áldozat oldalán, de végül az történt, hogy a lengyelek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül: szovjet megszállást és kommunizmust. Mi ez, ha nem a sorsközösség bizonyítéka?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hasonlóképpen: én most ezt a rögtönzött kis emlékbeszédet annak az egyetemnek a termében tartom, amelyet egy magyar királylányból lett lengyel királynő tett Európa egyik legelőkelőbb felsőoktatási intézményévé még a XV. század második felében, és egy olyan egyetem termében beszélhetek, amelynek egyik fénykorában minden ötödik diák Magyarországról érkezett. És persze elfogult vagyok, hiszen itt van Koźmiński professzor úr is a társaságunkban, és még jól emlékszem az ő tettére, amellyel egy morális léket ütött a magyar kommunizmus hajótestén még a nyolcvanas évek vége felé, amikor kezünkbe adta, az ő kollégiumával átellenben lévő kollégiumban lakó diákok kezébe adta a Molotov–Ribbentrop-paktum lengyel nyelvű szövegét, ami Magyarországon nem volt elérhető. És persze elfogult vagyok, mert Kovács professzor úr is itt van a társaságunkban, aki egy éjszaka alatt lefordította, hogy aztán a következő napon mi egy féllegális dokumentációban, publikációban mindezt közzé tegyük – nagy szenzációt, politikai szenzációt kiváltva abban az időben. És persze van egy döntő ok, ami miatt elfogult vagyok, és ez az ok nem más, mint a Jagelló Egyetem legendás tanára: Wacław Felczak, akire valóságos hősként tekintett annak idején az én nemzedékem.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Wacław Felczak közel áll a mi szívünkhöz, mert megírta lengyelül Magyarország történetét. Ez önmagában sem kis teljesítmény, de közel áll azért is, mert a legjobb pillanatban sikerült megacéloznia azoknak a magyaroknak a lelkét, akik nem voltak hajlandóak elfogadni azt az apátiát, amely az ’56-os forradalom után ránk, magyarokra telepedett. Jól acélozta meg azoknak a lelkét, akik nem akarták elfogadni azt a lélekölő rendszert, amelyet a szocializmusnak becézett kommunizmus keltett maga körül. Jól emlékszem – a nyolcvanas évek vége felé járunk, talán ’87-ben –, amikor átmentem hozzá az Eötvös Collegium épületébe a mi kollégiumunkból, és arra kértem őt, a budapesti Eötvös Collegium neves vendégtanárát, hogy jöjjön át hozzánk, és tartson nekünk előadást az akkori Lengyelországról és a még mindig életben lévő és harcoló Szolidaritásról. Mi az igazságot akartuk hallani egy hiteles embertől, egy világháborús hőstől, aki egyaránt megjárta a nácik és a kommunisták börtönét. Felczak professzor pedig – ahogyan az evangélium is tanítja, végül nem egy mérföldre jött el velünk, hanem kettőre – nem egy előadást tartott, hanem kettőt, sőt még ennél is többet tett, mert medret szabott a mi politikai elképzeléseinknek. Azt tanácsolta nekünk, most idézem őt: „Alakítsatok politikai pártot. Valószínűleg lecsuknak benneteket érte, de minden arra mutat, hogy nem kell sokat ülnötök.” Ilyen egy jó barát. Azt is hozzátette, hogy némi börtön nem is árt a politikusoknak. Most azonban, hogy én is politikus vagyok, már nem vagyok annyira biztos abban, hogy igaza volt. Akárhogy is, tisztelt Hölgyeim és Uraim, így Felczak professzor úr tanácsára alakult meg a Fidesz, amely Magyarországon a sok ellenzéki mozgalom után az első szilárd szervezeti keretekkel rendelkező politikai szervezet volt. És még csak le sem csuktak bennünket vagy legfeljebb csak néhány órára. Így lett ő, Felczak professzor úr 1991-től a mi pártunk és politikai közösségünk tiszteletbeli tagja – talán valahol a hagyatékában még meg is van a fideszes tagsági igazolványa –, így lett ő a mi alapító szellemi atyánk is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Felczak történészként mindennél többre becsülte a forrásokat, és szerintem a mai, bevándorlástól sújtott Európában szintén érvényes az ő elve: ad fontes! Vissza a forrásokhoz, vissza a keresztény, nemzeti és európai gyökereinkhez, amelyek mindig is tartást adtak Közép-Európának. Felczak tudta, hogy legyen szó bár tudományos életről vagy az élet tudományáról, tiszta forrásból kell meríteni. Ahogy azt is vallotta, idézem: „aki forrásból iszik, annak le kell térdelnie, és fejet kell hajtania, és minél egyenesebb derékkal akar járni valaki a világban, annál mélyebbre kell hajolnia.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Wacław Felczak annak a vajúdásszerű eseménynek a középén született száz évvel ezelőtt, amely során a hosszú XIX. század átadta a stafétát a rövid XX. századnak. Egy olyan történelmi határhelyzetben látta meg a napvilágot, annak a nemzetnek a fiaként, amelynek akkor még országa sem volt, de már készen állt arra, hogy minden erejét összegyűjtve egy újabb kísérletet tegyen Lengyelország feltámasztására. Közép-Európában akkor a régi keretek bomlásnak indultak, és egy új világ született a romjaikon. Wacław Felczak már ennek az új Közép-Európának lett a gyermeke, de ő jól ismerte Közép-Európa régi aranykorait is, ezért képes volt a Bécset felmentő Sobieski János és a Duna-menti Köztársaságot megálmodó Kossuth Lajos szemmagasságából látni a mi közös régiónkat. A határ ezért az ő számára, amely határon egyébként számtalanszor kelt át a Honi Hadsereg futárjaként, olyan sávot jelentett, amely sokkal inkább összeköti a közép-európai népeket, semmint elválasztja őket egymástól. Valódi közép-európai polgár volt, aki minden bánatával, a börtönévekkel és a hátratételekkel együtt is otthon érezte magát ebben a Nyugat és Kelet közé épített köztes világban. Olyan családban nőtt fel, amelynek tagjai a hazáért hozott áldozatot kötelességüknek tekintették; dédapja az 1831-es, nagyapja az 1863-as szabadságharc után került Szibériába, négy testvérét veszítette el a II. világháború alatt. A magyar történelem iránti érdeklődését és a magyarok iránti rokonszenvét az elemi iskolában és a gimnáziumban szívta magába. Így lett a poznańi diákból előbb a budapesti Eötvös Collegium ösztöndíjasa, majd a világháború alatt futár Varsó és Budapest között. Egy bátor, minden megalkuvást visszautasító, józan gondolkodású hazafi, akit mai szemmel nézve akkoriban talán a legnagyobb megtiszteltetés ért, olyasmi, ami felér egy becsületrenddel, ugyanis 1947 után ugyanannak a fényképnek alapján körözte az NKVD, mint 1945 előtt a Gestapo.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azoknak a nyugati és keleti diktatúráknak, amelyek ki akarták terjeszteni az árnyékukat Közép-Európára, mindig számolniuk kellett a magyar és a lengyel nép közötti erős kötelékkel. Ez a kötelék mindig akadályozta mind a keleti, mind a nyugati elnyomó terveket, ezért mind a keletiek, mind a nyugatiak meg is tettek mindent azért, hogy ezeket a szálakat szétzilálják. Így gondolkodtak egyébként fiatalkoromban a magyarországi kommunisták is, akik a nyolcvanas években a lengyelek és a Szolidaritás ellen próbálták hangolni a magyar embereket. Az, hogy az ő aknamunkájuk nem tudott célt érni Magyarországon, jelentős mértékben Wacław Felczaknak volt köszönhető, aki addigra már baráti kapcsolatban állt az akkori magyar értelmiség jelentős részével Csoóri Sándortól Göncz Árpádig, akik a lengyelek mellett emelték föl hangjukat és tollukat ebben az időben is. Ő a kommunizmus alatt is ugyanazt a futári, összekötő szolgálatot látta el Varsó és Budapest között, mint a II. világháború idején. Így lett ő a Honi Hadsereg futárából négy évtizeddel később a Szolidaritás magyarországi nagykövete. Így lett ő is egy abból a sok-sok erős kötelékből, amelyek az ősidőktől kezdve Stefan Batoryn és Bem Józsefen át 1956-ig és mind a mai napig összekötik a lengyel és a magyar népet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Wacław Felczak, aki megírta a magyarok történetét, végül ennek a történetnek nemcsak egyik szereplője, de alakítója is lett. Tiszta forrás, akinek még a halála napja is a mi történelmünket idézte. Emléke és életműve előtt ma közösen hajtunk fejet. Ez mind szép, helyénvaló és kegyes, de mernénk-e vajon ma a szemébe nézni? A dolgok mai állása szerint, és az előttem szólók is erről győztek meg engem, a helyes válasz: igen. Közép-Európa ma közel került ahhoz, ahogy ő akarta azt látni. Régiónkat korábban a Habsburgok, aztán a németek, aztán a szovjetek próbálták megszervezni, és ha ezekkel a mintákkal összevetem azt, ami ma történik, amikor ezt a régiót az Európai Unió szervezi egységbe, öleli át és védelmezi, akkor azt kell mondanom, hogy ez minden korábbinál kedvezőbb állapot számunkra. A régiónak az unión belül betöltött jelenlegi politikai szerepe és ereje, a visegrádi országok egymás melletti kiállása, közös föllépés az európai reformok és a bevándorlás ügyében, Közép-Európa gazdasági fölemelkedése mind-mind olyan jelenségek, amelyek a térség szebbik arcát mutatják. Biztos vagyok benne, hogy Wacław Felczak elégedett lenne azzal, amit ma lát. Ma gazdaságilag és politikailag is Európa legstabilabb térsége vagyunk, Közép-Európa a reneszánszát éli, folyamatosan erősödik és fejlődik, méghozzá dinamikusan. Ne engedjük, hogy kritikusaink elhomályosítsák a helyzet pontos értelmezését.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindez azért lehet így, mert mi, lengyelek és magyarok megértettük, hogy végül is nekünk magunknak kell kezünkbe venni a sorsunkat. A történelemtől kaptunk egy esélyt arra, hogy megerősítsük és kiszélesítsük szabadságunkat. Kaptunk egy esélyt, hogy egymással összefogva Európa és a világ legsikeresebb térségévé tegyük Közép-Európát. Ezen dolgozunk most mi, visegrádiak együtt, kisebb célt nem érdemes kitűznünk. Közelebb léptünk tehát Felczak Közép-Európájához, de még nem érkeztünk meg oda, ahol ő szerette volna látni ezt a térséget. Ezért meggyőződésem, hogy helyes döntés a lengyel és a magyar kormány részéről, hogy róla nevezzük el azt a lengyel–magyar szellemi együttműködést támogató alapot, amelyet közösen hozunk létre, és amelyet mindkét ország évente egy-egy millió euróval fog támogatni.
Azt kívánom végezetül mindannyiunknak, hogy vigyázva arra, amit eddig elértünk, legyünk olyan bátrak és elszántak, mint Wacław Felczak volt. Kívánom mindannyiunknak, hogy maradjunk meg az általa kitaposott ösvényen!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
