Engedjék meg, hogy először is köszönetet mondjak a diákoknak, akik, ha jól sejtem, akkor a nyaralásukból jöttek vissza, hogy itt most fölléphessenek, és ezzel a komoly áldozatot hozók sorához csatlakoztak. Engedjék meg, hogy ezek után tisztelettel köszöntsem Schmitt Pál köztársasági elnökünket és kedves feleségét. Tisztelettel köszöntöm Dalma asszonyt, Kodály Zoltánné Sarolta asszonyt, Polgármester urat, Miniszter urat, Hölgyeket és Urakat, tisztelt Polgári Körös Barátaimat, a történelmi egyházak képviselőit. Látom, hogy a mai napon itt polgári körös nehéztüzérség gyűlt össze. Köszönöm, hogy eljöttek.
Örülök, hogy ismét itt lehetek Önök között, Hidegkúton. Az egyetlen üröm az örömben, hogy Makovecz Imre barátunk nem lehet már itt velünk. Pedig a polgári köröket vele együtt indítottuk el, és polgári körök nélkül ma nem lenne ez az esemény sem. Két célt tűztünk ki akkor Imre bátyámmal. Az első, hogy az internacionalista kormányzást nemzeti kormányzás váltsa fel – ez sikerült. Másodsorban pedig az, hogy az országépítő polgári aktivitást föllendítsük. Hogy ez is sikerült, erről szól, erre bizonyíték ez a mai nap.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom, miért is vagyunk ma itt, az valahogy úgy hangozna: ide hozott minket a közakarat. A pesthidegkúti polgárok közös akarata, akik – ha az emlékeim nem csalnak meg, akkor – Cseke Péterrel az élen méltatlannak tartották, hogy a magyar kultúrpolitika kimagasló alakjának, Klebelsberg Kunónak lakhelye romokban heverjen. Ma már hihetetlennek tűnik, de néhány évvel ezelőtt itt még csak egy épületre emlékeztető kőhalom volt látható. Ezt egykori hidegkúti lakosként magam is igazolhatom. A bedőlt kerítésen ki-be járhatott akárki, és ha ma nem a polgári, nemzeti, keresztény erők lennének kormányon, akkor ez így is maradt volna. Mi nem engedhettük meg, hogy a szemünk előtt menjen tönkre egy olyan épület, amely hazánk büszke kulturális örökségéhez tartozik. Ahogy nem hagytuk ezt a Várkert Bazár, az Erkel Színház, a Vigadó és a Ludovika esetében sem, amelyek az internacionalista kormányok alatt szintén az enyészet sorsára jutottak. A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A XX. század második és harmadik évtizede a magyarság történetének súlyos próbaköve volt. Hogy az elvesztett világháború, a vörös terror 133 napja és a trianoni diktátum roppant súlya alatt mégsem temetett maga alá minket a történelem, nos, ezt néhány kivételes államférfiúnak köszönhetjük. Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kuno miniszternek. Kormányzó nélkül nincs miniszterelnök, miniszterelnök nélkül nincs miniszter, és ezt a tényt nem vonhatja kétségbe Magyarország II. világháborús, gyászos szerepvállalása sem. Klebelsbergnek akkor kellett a magyar kultúrpolitika élére állnia, amikor Magyarországot az újonnan meghúzott határok egyszerre szigetelték el közvetlen környezetétől és egész Európától. Egy olyan történelmi pillanatban kellett munkához látnia, amikor hazánk egyik napról a másikra elvesztette gazdasági erőforrásainak jelentős hányadát. Adódik a kérdés, egy ilyen súlyos helyzetben mégis honnan jöhetett a politikai és gazdasági megújuláshoz szükséges erő, kitartás és akarat? Klebelsberg erre azt a választ adta, hogy az életképes nemzetekre egy katasztrófa úgy hat, mint amikor visszavágják a fákat: ahogy egy egészséges és erős gyökérzettel rendelkező fa új lombot tud hajtani, ugyanúgy az a nemzet is meg tud újulni, amely erős és egészséges szálakkal kapaszkodik a múltjába. Ehhez olyan oktatás- és kultúrpolitikára volt szükség, amely egyszerre volt modern és méltó a magyar kultúra ezeréves hagyományaihoz. Ma is ilyesféle kellene: egyszerre modern és tradicionális. Klebelsberg hatalmas munkával, pengőt pengő mellé rakva fogott hozzá a magyar kultúra újjászervezéséhez, a tanyasi iskoláktól kezdve a határon túlról átmentett egyetemekig, a falusi népkönyvtáraktól a Nyugat-Európában létrehozott Collegium Hungaricumokig. Széles körű iskolareformot dolgozott ki, minisztersége alatt megreformálta a polgári és a leányiskolákat, létrehozta a reálgimnáziumok intézményét, kötelezővé tette az iskolában a testgyakorlatokat, tornatermeket épített, lerakta a magyar tömeg- és versenysport intézményi alapjait. A kultúrpolitika Klebelsberg számára egyaránt jelentette az oktatást, a kultúrát és a sportot, az értelem, a lélek és a test együttes nevelését. Példaképe a produktív ember volt, akinek életformája a teremtés, s akinek a patriotizmus alkotó hazaszeretetet jelent.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Schmitt Pál Elnök Úr!
Mennyiben hasonlít mai világunk arra, amelyben Klebelsberg valósította meg kultúrpolitikáját? Európa ma új típusú veszéllyel szembesül. Olyan külső és belső támadás alatt áll, amely a gyökereire irányul. Az európai kulturális altalaj kicserélést tűzték ki célul, Európának meg kell értenie: minél többet ad fel saját hitéből és kultúrájából, annál gyengébb lesz politikailag és gazdaságilag. Minél inkább hagyja, hogy sorvasszák gyökérrendszerét, annál kevesebb esélye lesz visszatérni a valódi európai keresztény gondolathoz.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Bethlen-kormány és kultuszminisztere megmutatta, hogy Trianon sokkja után is fel lehet állni a padlóról, és fel lehet építeni egy sikeres országot. Ehhez egy olyan kultúrpolitika kellett, amelynek egyszerre volt fundamentuma és végcélja az erős nemzeti identitás. Ilyesféle kellene ma is. Klebelsberg politikája világos célt szolgált: Magyarország, a magyar nép, a magyar vidék, a magyar nemzet felemelését. Politikája egyetlen eszközön alapult: a munkán. Ez a célkitűzés és a hozzá vezető út pedig éppúgy érvényes ma is, a XXI. század második évtizedében, ahogy érvényes volt kilencven évvel ezelőtt. Ilyesféle politikánk van ma is. Modern, kifakult nyelvünkön úgy mondjuk: munkaalapú gazdaság és társadalom.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A jó kormányzás célja, hogy az embereket egyszerre tegyük műveltté és jómódúvá, hogy magyarnak lenni ne csak páratlan élményt, de egyben kifizetődő dolgot is jelentsen. Ezt az életfelfogást kellene a következő generációknak is továbbadnunk. Azoknak a fiataloknak, akik közül sokan épp ezen az emlékhelyen ismerhetik majd meg Klebelsberg Kuno életművét, valamint önzetlen és példamutató hazaszeretetét.
Hölgyeim és Uraim!
Végezetül szeretném megköszönni Pesthidegkút polgárainak, valamint az Önök országgyűlési képviselőjének, Varga miniszter úrnak, hogy sohasem adták fel, hogy harcoljanak ennek az épületnek a megmentésért. Ahogy köszönettel tartozunk azoknak is, akik részt vettek az épület felújításában, s akiknek hála a Klebelsberg-kastély ma ismét régi fényében ragyoghat. Ezt kívánjuk hazánknak, egész Magyarországnak is. Használják és látogassák ugyanazzal a lelkesedéssel és szeretettel, amellyel ezért az épületért és a magyar kultúrpolitika kimagasló egyéniségének emlékéért harcoltak.
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
