Tisztelettel köszöntöm az ’56-os forradalom és szabadságharc hősei előtt fejüket meghajtó magyarokat. Köszöntöm Önöket szerte a világban, Torontótól Párizson át Dunaszerdahelyig és Munkácstól Szabadkán át Székelyföldig. Köszöntöm azokat, akik itt, a nemzet fővárosában ünnepelnek, és azokat is, akik a képernyő előtt, otthon vannak velünk. Azokat köszöntöm, akik átérzik, hogy mi, magyarok a szabadság népe, egy különleges szabadságnemzet vagyunk. Eshet eső, fújhat metsző szél, jöhet könnygáz vagy lovasroham, mi összegyűlünk, mert éljünk bárhol is a világon, ma emlékezni akarunk. Méltó és igazságos. Emlékezni akarunk arra a csodálatos októberi napra, amikor egy nép azt mondta: elég volt, s megremegtek a kommunista világrendszer tartópillérei. Emlékezni akarunk a pillanatra, amely örökké élni fog a világ szabad nemzeteinek emlékezetében.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplők!
A haza természeti és szellemi valóság. A szovjet uralom azonban egy történelem nélküli térbe taszított bennünket, meg akarta semmisíteni a múltunkat és a kultúránkat is. A fizikai és szellemi terror megismétlődése ellen a nemzeti emlékezet a legerősebb fegyver. Ezért jöttünk ma éppen ide. A mellettünk álló épület a nyilasok főhadiszállása, majd a kommunista pártállami terror székhelye volt. Előbb a nemzeti-, aztán a nemzetközi szocialisták fészkelték be magukat ide. Itt tartották fogva, és kínozták azokat, akiktől a legjobban féltek, és akiket ezért a legjobban gyűlöltek. 2002-ben pengefallal kimetszettük térből és időből, mementóvá emeltük, és egy múzeumot helyeztünk ide, Budapest, Magyarország és Európa szívébe. Emlékeztesse mindig a világot, hogy a magyarok szabadságvágyát nem lehet megfojtani. Azért állítottuk ide, hogy bennünket is figyelmeztessen: ha elvész a szabadság, ha elvész a nemzeti függetlenség, mi magunk is elveszünk. Arra int minket, hogy nekünk a szabadságot sosem adják ingyen. Mindig meg kell küzdenünk érte. Jöjjenek a labancok, a muszkák, a németek vagy a szovjetek, öltsenek nyilaskeresztes vagy kommunista gúnyát, a saját szabadságunkat mindig nekünk kell megvédenünk. Más sohasem fogja. Mi megszoktuk: mifelénk a felszabadítás egy újabb megszállás kezdete. Szerencsés az a nép, amelynek a kellő pillanatban, a sorsdöntő órákban vannak lányai és fiai, akik készen állnak a haza védelmére. Mert Európának ebben a szegletében rendre eljönnek azok az idők, amikor a hazaszeretetről nem elég szépen beszélni, van, amikor a hazát tényleg meg kell védeni.
Ma azokra emlékezünk, akik egy nap arra ébredtek, hogy már mindent elvettek tőlük, amiért érdemes lett volna nemhogy meghalni, de élni is. Nemcsak azt vették el tőlük, ami volt, hanem azt is, ami lehetett volna. Szíven ütötte őket a rémület, ha ez így megy tovább, akkor örökre elveszítik Magyarországot. És akkor a szakadék szélén, az ezeréves haza és a magyar világ szétporladásának küszöbén állva fellázadtak. 1956-ban az a csodálatos ország bontakozott ki az elnyomás félhomályából, amire mindig is vágytunk. Felvillant előttünk, hogy lehetséges, létezhet olyan Magyarország, amelynek szebbik énünk adja az ácsolatát. A forradalom nemzeti forradalom volt. A gyárakban dolgozókról egy csapásra kiderült, hogy nem nemzetközi proletárok, hanem magyar munkások. És erre a pillanatra mindig emlékezni fogunk, amíg egyetlen magyar is él a Földön. Tegyünk egy kitérőt, s valljuk be: mi nemcsak emlékezünk, de nem is felejtünk. Azokat sem felejtjük el, akik velünk szemben álltak. Szokás vádolni bennünket, hogy mi nem tudunk megbocsátani. De valójában ők képtelenek megbocsátani nekünk mindazt, amit a majd’ félszáz év alatt ellenünk elkövettek.
Tisztelt Emlékezők!
A nyugatiak, ha csodálták is a magyar forradalmat, nem értették. Nem értették az erőt, amely bennünk dolgozik. Nem értették, miért harcolunk olyan túlerővel szemben, amelyet emberi számítás szerint aligha győzhetünk le. Nem értették, hogy azért küzdünk, mert a végsőkig ragaszkodunk a saját kultúránkhoz és életformánkhoz, és nem akarunk föloldódni senkinek az olvasztótégelyében. Azt akarjuk, hogy tiszteljék azt, akik és amik vagyunk. Ezer éven át őriztük Európa határait, és küzdöttünk a nemzeti önállóságunkért. Bátor és harcos nemzet vagyunk, amely jól tudja, akit nem tisztelnek, azt megvetik. Azért nem értenek bennünket Brüsszelben ma sem, mert már akkor sem értettek.
Tisztelt Ünneplők!
Nemcsak a Terror Háza Múzeum mellett, de a világ egyik legszebb sugárútján is állunk. Itt magasodik előttünk hamisítatlan valójában az a szépség és nagyság, amire a mi nemzetünk képes. Itt sorakoznak az Andrássy úti paloták, arra a Hősök tere, amott pedig az Operaház és a Lánchíd. Egy örökség, egy lenyűgöző örökség, amely mindannyiunkat kötelez. Régi tereink nem díszletek, hogy csodálkozva tébláboljunk közöttük. Mércék ezek és mérőeszközök, jelek és figyelmeztetések. Egy nemzet, amely ilyen csúcsokra jutott, mint mi – s nem is egyszer –, kevesebbel nem érheti be. Ma sem érhetjük be kevesebbel. Voltak időszakok, amikor egy birodalmat kellett irányítanunk. Volt olyan is – nemegyszer –, amikor az ellenség pusztítása után kellett újjáépíteni és újjászervezni a feldúlt hazát. És nem bújtunk el sem a felelősség, sem a munka, sem a Jóisten akarata elől, vállaltuk, amit vállalni kellett. Voltak, akik a harcmezőn álltak helyt, és voltak, akik szellemi teljesítményükkel biztosították helyünket a nemzetek sorában. Ma azt a napot ünnepeljük, amikor sok millió magyar egyszerre ismét ráébredt, bár különböző életeket élünk, mindannyian ugyanahhoz a nemzethez tartozunk. Ma arra a pillanatra emlékezünk, amikor a bíboros és az esztergályos, a filozófusok és a pesti srácok, a főherceg és a szovjet partizánból lett hadügyminiszter ugyanazt akarták. Ma arra az érintésre emlékezünk, amely áthatolt az elszakított nemzetrészeket elválasztó falakon, és átjárta az erdélyi diákgyűléseket vagy a szamosújvári börtön celláit. Mansfeld Péter, Wittner Mária, Dózsa László, Szabó János, Pongrátz Gergely, Nagy Imre, Mindszenty József. Őket nézzük, de egy nemzetet látunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az emlékezés segít, hogy farkasszemet nézzünk mai életünk igazságával is. Az igazság az, hogy a kommunizmus után harminc évvel ismét van olyan világerő, amely az európai nemzeteket egyszínűvé és egyenállagúvá akarja gyúrni. Mint minden európai kultúrnemzetnek, úgy nekünk, magyaroknak is mindig volt saját elképzelésünk Magyarországról. Egy látomás a szabadságról, a civilizációról, egy látomás arról, hogyan kell embernek lenni és ember módjára élni. Mindig is így építettük újjá Magyarországot, miután megszabadultunk az éppen aktuális elnyomóinktól. Így volt akkor is, miután ledöntöttük a kommunizmust, és hazaküldtük a szovjeteket. Az igazság az, hogy most, három évtized után újra veszély fenyegeti mindazt, amit Magyarországról és a magyar élet rendjéről gondolunk. Az igazság az, hogy a szabadság 1990-es kivívása után most újra történelmünk fordulópontjához érkeztünk. Hinni akartuk, hogy a régi bajok már nem térhetnek vissza. Hinni akartuk, hogy a kommunisták hagymázas álma, hogy magyarok helyett homo Sovieticust faragjanak belőlünk, soha többet nem jöhet elő. És most itt állunk, és elképedve látjuk, hogy a globalizmus erői feszegetik az ajtónkat, s azon dolgoznak, hogy magyarok helyett homo Brüsselicusszá gyúrjanak bennünket. Hinni akartunk abban, hogy soha többé nem lesz dolgunk olyan politikai, gazdasági és szellemi erőkkel, amelyek el akarják vágni nemzeti gyökereinket. Hinni akartunk abban is, hogy Európában nem ütheti fel a fejét terror és erőszak.
Nem így történt. Európát elvakították hajdani sikerei, s úgy szorult vissza a világszínpadon, hogy észre sem vette. Világszerepről álmodozott, s ma már a szomszédjai is alig törődnek vele, és a saját háza táján is alig tud rendet tartani. Ennek belátása helyett bosszúhadjáratokat indítottak azok ellen, akik a szellemi önfeladás és a nihilizmus veszélyeire figyelmeztettek. Vaskalaposnak bélyegezték azokat, akik szerint Európának fizikailag is védhető külső határokra van szüksége. Rasszistának bélyegezték azokat, akik szerint a bevándorlás veszélyt jelent a kultúránkra. Kirekesztőnek bélyegezték azokat, akik a kereszténység védelmében szót emeltek. Homofóbnak bélyegezték azokat, akik kiálltak a család védelme mellett. Nácinak bélyegezték azokat, akik szerint Európa a nemzetek szövetsége. És végül fantasztának bélyegezték azokat, akik letértek a brüsszeli gazdaságpolitika ingoványba vezető útjáról. Kevesen éltük túl ezeket a büntetőhadjáratokat. Ez a gőg vezette bele Európát abba a gazdasági, politikai és szellemi zűrzavarba, amelyből ma minden ország menekülni akar. Ez az igazság, amellyel ma szembesülnünk kell. Kitérő. Úgy tűnik, arrafelé nem ismerik Szent István királyunk legfontosabb intelmét. „Semmi sem emel föl, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az európai emberek – köztük mi is – torkig lettünk azzal, hogy a globalizációt ellenállhatatlan erőként fogadtassák el velünk. Elegünk lett, hogy azt verik éjjel-nappal a fejünkbe, hogy semmit sem tehetünk, tűrnünk, alkalmazkodnunk és meghajolnunk kell. Mi azért akartuk és akarjuk ma is az Európai Uniót, hogy legyen biztosíték és eszköz, amellyel az európai nemzetek megvédik a civilizációról alkotott közös gondolataikat. A valóságban azonban sebezhetőbbekké tettük magunkat, mint voltunk. Minden válsághelyzetben Európát kiáltanak, mintha varázsszó lenne, ami önmagában képes fordítani a sorsunkon. Európa vakvágányra futott. Mi, magyarok tudjuk, miért. Ilyenkor, október 23-án látjuk a legvilágosabban. A XX. században katonai birodalmak okozták a bajt, most a globalizáció farvizén pénzügyi birodalmak emelkedtek fel. Nincsenek határaik, de van világmédiájuk, és vannak tízezerszám megvásárolt embereik. Nincs szilárd szerkezetük, de van kiterjedt hálózatuk. Gyorsak, erősek és brutálisak. Ez a pénzügyi spekuláns birodalom foglyul ejtette Brüsszelt és jó néhány tagállamát is. Amíg nem nyeri vissza szuverenitását, addig Európa kormánykerekét sem lehet a helyes irányba fordítani. Ez a birodalom hozta nyakunkra az újabb kori népvándorlást is, a migránsok millióit és az új bevándorlók invázióját. Ők dolgozták ki azt a tervet, amellyel Európát kevert földrésszé akarják alakítani. Már csak mi állunk ellen. Oda jutottunk, hogy Közép-Európa maradt az utolsó európai migránsmentes övezet. Ezért van az, hogy az Európa jövőjéért folyó küzdelem éppen ide összpontosul.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi, magyarok voltunk azok, akik megtörtük a hallgatás jegét. Mi vagyunk azok, akik megneveztük az erőket, amelyek el akarják vágni Európát nemzeti gyökereitől. Felhoztuk a fényre, előbb nemzeti, majd nemzetközi összefogást hirdettünk ellenük. Nem tehettünk másként. A félhomály és a rejtett háború nem a mi világunk. Azt mi sohasem nyerhetjük meg. Sötétben az ellenfeleink vannak túlerőben. Csak nyíltsisakos küzdelemben, világos és egyenes beszéddel van esélyünk arra, hogy a határainkat megvédjük, a népvándorlást megállítsuk, és nemzeti identitásunkat megőrizzük. Ha magyar Magyarországot és európai Európát akarunk, akkor arról nyíltan kell beszélnünk. És nem elég beszélni, harcolnunk is kell. Ahogy mindig is tettük, ha a szabadságunkról és a függetlenségünkről volt szó.
Tisztelt Ünneplők!
Ma minden választás sorsdöntő Európában. Az volt az osztrák, a német, a cseh, és az lesz jövőre az olasz és a magyar is. Most dől el, Európa népei visszaveszik-e saját nemzeti életük irányítását, visszaveszik-e a gazdasági elitekkel összefonódott európai bürokratáktól. Minden téren, a politikában, a gazdaságban, a szellemi életben és mindenekelőtt a kultúrában mély változásokat kell elérnünk. Most dől el, sikerül-e visszahoznunk a régi, multikulturalizmus előtti, nagyszerű Európánkat. Biztonságos, méltányos, polgári, keresztény és szabad Európát akarunk.
Még mindig sokan gondolják azt, hogy ez lehetetlen, de mi csak gondoljunk 1956-ra. Hányan hitték volna október 23-án reggel, munkába menet a villamoson, hogy estére a Sztálin-szobor helyén már csak két csizma marad? Hányan hitték volna, hogyha kell, akkor még a gyerekemberek is fegyvert fognak? Örkény írja a pesti polgári lakásba bekopogó kisfiúról: „Néni, kérem, ha szépen megtörlöm a lábam, szabad kilőnöm az ablakon?” És hányan hitték 1988-ban, hogy a kommunizmust egy éven belül megrogyasztjuk, rászámolunk és leléptetjük, a szovjet csapatokat pedig kiparancsoljuk az országból? És hányan hitték 2010 előtt, hogy hamarosan új, nemzeti alapokon álló, keresztény kultúrájú és családjainkat megvédeni képes alkotmányunk lesz? Azt mondták, lehetetlen. Azt mondták, lehetetlen az IMF-et hazaküldeni. Azt mondták, lehetetlen a bankokat elszámoltatni. Lehetetlen a multikat megadóztatni, lehetetlen a rezsit csökkenteni. Azt mondták, lehetetlen mindenkinek munkát adni, hogy lehetetlen a népvándorlással szembeszegülni, és hogy lehetetlen a migránsok invázióját a határainknál kerítéssel megállítani.
Egyszer sem mondhattam Önöknek azt, hogy biztosan sikerülni fog. Az életben az ilyesmire nincs garancia. Egy dolog azonban bizonyos volt: ha meg sem próbáljuk, akkor nem is sikerülhet. Valamennyi esély mindig van. 1956-ban megmentettük a nemzet becsületét, 1990-ben visszavettük a szabadságunkat, 2010-ben pedig a nemzetegyesítés útjára léptünk. Nekünk senki sem mondhatja, hogy lehetetlen. Mi tudjuk, hogy a népvándorlást meg lehet állítani, a globalizációt féken lehet tartani, Brüsszelt meg lehet zabolázni, a pénzügyi spekuláns tervét meg lehet lékelni, az Európai Egyesült Államok őrült ötletére pedig kényszerzubbonyt lehet húzni. Csak az kell, hogy mi itt, Közép-Európában lengyelek, csehek, szlovákok, románok és magyarok összefogjunk. Csak az kell, hogy felfedezzük az erőt a kezünkben, a fejünkben, a szívünkben, és a büszke nemzetekhez méltó módon viselkedjünk.
Tisztelt Ünneplők!
A tét nagy. Semmit sem vehetünk félvállról. Nem ringathat bennünket tétlenségbe és kényelmességbe a mai erőnk. Sohase becsüljük le a sötét oldal erejét. A következő választás esélyesei vagyunk, de még nem érdemeltük ki, még nem harcoltuk ki a győzelmet. Mindenkire szükségünk lesz. Ezért az előttünk álló hónapokban készülődni fogunk. Márciusban újrakezdjük. És akkor áprilisban ismét győzni fogunk.
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
