A rendhagyó ünnepségen, amelyen a műsorvezető szerepét Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház főigazgatója vállalta magára, jelen volt Lévai Anikó, Bogyay Katalin, Magyarország állandó ENSZ képviselője, Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója, Prőhle Gergely a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, valamint Jurij Schwarzkopf, a Szentpétervári Zenés Komédia Színház igazgatója. Kálmán Yvonne meghatottan vette át az elismerést hazai és külföldi barátai és tisztelői jelenlétében. Mint később nyilatkozta, borzasztóan meglepődött, amikor értesült arról, hogy megkapja a díjat, ami amellett, hogy nagy megtiszteltetés, nagyon sokat is jelent számára, mert „imádom Magyarországot és imádtam az apámat.”
[1]
A Mexikóban és Münchenben élő Yvonne asszony számára mindig nagy öröm és boldogság, amikor Budapestre látogathat, mint mondja, nagy rajongója a magyaroknak és a magyar fővárosnak és annak ellenére, hogy a ’30-as évek közepe óta külföldön él, ahogy édesapja, úgy ő is szívében mindig is magyarnak érezte és érzi magát.
Balog Zoltán köszöntőjében azt hangsúlyozta, hogy a hungarikum magyar operett nemcsak export- és verseny-, de 21. század képes műfaj is. „Nincs olyan város a világban, Sanghajtól Szentpéterváron, Jeruzsálemen, Berlinen át New Yorkig és Mexikóig, ahol ne rezdülnének meg a szívek, amikor megszólalnak a magyar operett dallamai. Ma is ugyanúgy meg tudja melegíteni a szíveket, lelkesíteni a lelket, kideríteni az arcokat, mint egykor. Ehhez persze olyan nagy emberi teljesítmények kellettek, mint Kálmán Imréé. Amikor a lányának átadjuk ezt a kitüntetést, azt szeretnénk kifejezni, hogy a legnagyobb, Kálmán Imre, és a legnagyobb lánya, Kálmán Yvonne, a miénk. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a műfaj és ezáltal az egész magyar kultúra népszerűsítésében.”
[2]
Kálmán Yvonne úgy véli, édesapja titka az, hogy a melódiák, amiket leírt, a szívéből, a lelkéből jöttek. Komolyzenésznek készült, a Zeneakadémiára járt, ahol Kodály Zoltánnal és Bartók Bélával barátkozott, de a fejében megszülető dallamok nem hagyták békén. „Apám nem tagadta meg önmagát, nem akart más lenni, mint aki a bensőjében volt. Emlékszem, még kicsi voltam, egyik nap sétálni mentünk, egyszer csak megállított: – Yvonneka, most azonnal haza kell mennünk, mert eszembe jutott egy dallam, le akarom játszani. Otthon odaült a zongorához, és egy gyönyörű melódia szólalt meg. De nagyon lényegesnek tartotta a szövegkönyvet is, ügyelt arra, hogy ahol kell, legyen benne humor és csattanó, ahol pedig arra van szükség, kellő érzelem és szív, no meg persze prozódiailag jól énekelhető legyen.”
Arra a kérdésre, van-e kedvenc Kálmán-műve, nemmel felel, számára mindegyik nagyon kedves. Legutóbb, két hete Bad Ischlben a Josephine császárnőt látta, ami teljesen lenyűgözte. Boldog és büszke arra, hogy édesapja művei a világ minden táján ma is népszerűek, sőt úgy látja, a fiatalabb generáció is nyitott és érdeklődő a műfaj iránt. „Sok érdekes embert látok az előadásokon, akik gyakran nem is tudják pontosan, mi vár rájuk a színházban, de amikor ott ülnek a nézőtéren, magával ragadja őket a varázslat: a muzsika, az életigenlés, a szerelem elsöprő ereje, és nem utolsó sorban a happy end, ami az operetteknél kötelező.”
[3]
A világon szinte mindenhol játszanak Kálmán-darabokat, Kálmán Yvonne mégis biztos abban, hogy sehol máshol nem szólaltatják meg úgy a jól ismert dallamokat, mint nálunk, mert mint mondja, a magyarok vérében van ez a muzsika. „Ha például itt előveszi valaki a Cigányprímást, pontosan tudja, mit gondolt és érzett az apám, amikor írta, és tökéletesen ki tudja fejezni a hegedűjével vagy a cimbalom játékával.” Épp ezért, ha csak teheti, eljön a Budapesti Operettszínház Kálmán-bemutatóira. Itt volt a Riviera girl és A chicagói hercegnő premierjén is.