1984 pünkösdjén jártam első ízben a csíksomlyói búcsúban. Hosszú vonatút után fáradtan kaptattunk csővázas hátizsákunkat cipelve a templom felé. Igyekeznünk kellett, ha látni akartuk a felvonuló keresztaljakat. Ekkor még nem a nyeregben, hanem a barokk templomban és az előtte lévő téren tartották a búcsút. A falvak lakói már napokkal korábban elindultak, és a mise előtti éjszakát a két hegy közötti nyeregben töltötték. Imádkozva, énekelve, meggyónva, tiszta lélekkel. Mi is közéjük verődtünk, ott vártuk meg a napfelkeltét. Nagyon hideg volt. Az egyik csángó falu lakói, a pusztinaiak mellé kerültünk. Akkor hallottam életemben először őket beszélni. „Jó regvelt!” – mondták, amikor virradni kezdett. Felnéztem az égre, és szinte egyszerre mondtuk: „Úristen! Magyar színek!” A felkelő nap körül, mint egy kokárda, megjelent a piros-fehér-zöld trikolór. Énekelték a Boldogasszony anyánkat, az istenhit és a hazaszeretet egybetartozásáról szóló egyházi éneket.
Akármennyire is igyekeztünk, a templomba már nem fértünk be, de nem is bántuk, mert így megcsodálhattuk az egymás után érkező falvak keresztaljait. Templomuk nyírfaágakkal díszített zászlaja alatt a papjuk vezetésével, gyalog érkeztek. A zászlóra a település neve is rá volt hímezve, így követni tudtuk, hogy mikor kik érkeznek. Népviseletben jöttek, egymás után, a menetet hagyományosan a gyergyóalfalusiak vezették, majd a többi gyergyói falu, őket követték a labarumot vivő diákok, majd a papok, utánuk következtek a többi falu zarándokai: Alcsík, Felcsík, Nyárádmente, Sóvidék, még a messzi Brassó képviselői is. A menetet a gyimesi és moldvai csángók zárták. A csángóké volt a fehér keresztalja, mert a férfiak mind ünnepi fehér ruhában jöttek, derekukon a széles övekkel, asszonyaik pedig a gyönyörű katrincákban, hímzett ujjú ingekben. Minket, akik ott álltunk a fémvázas hátizsákunkkal, piros sportdzsekiben, lenyűgözött a gyönyörű, ünnepi viseletbe öltözött embertömeg, akik Mária-énekeket énekeltek.
Tudtam, hogy olyan eseménynek vagyok tanúja, amilyet otthon már nem élhetnék át. Néztem az agyondolgozott kezű öregasszonyokat, és tudtam, hogy ők annak a paraszti életnek az utolsó sorsrészesei, amelyet már az unokáik sem fognak megélni. Néztem azt a rengeteg, életerős fiatalt, akik a menet élén mentek, és éreztem, hogy az ő gyökereik még mélyre nyúlnak, mert ők becsülik a múltat, értékelik a mát, és érdemesek lesznek a jövőre.
