Méltatásában a miniszterelnök kiemelte: Lezsák Sándor azon dolgozik, hogy visszaadja a magyarság önbecsülését az egész Kárpát-medencében, mert enélkül nincs jövő, a nemzet önbecsülése pedig az egyes emberek önbecsüléséből adódik. „A mi dolgunk annyi, hogy a magyarok következő nemzedékeiben is elültessük az érzést”, hogy magyarnak lenni a legnagyszerűbb dolog, ami történhet az emberrel – fűzte hozzá.
Az ünnepségen Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkár ismertette: Áder János köztársasági elnök a miniszterelnök előterjesztésére adományozta a kitüntetést Lezsák Sándornak a rendszerváltoztatás harmincadik évfordulója alkalmából a szabad Magyarország megteremtésében és a hazai demokrácia kereteinek kialakításában, többek között a lakiteleki találkozók megszervezésével vállalt szerepe, valamint több évtizedes, közmegbecsülésnek örvendő közéleti pályája elismeréseként.
Orbán Viktor úgy fogalmazott: régi adósságát törleszti Magyarország, amikor a nagykeresztet átadja Lezsák Sándornak. Megjegyezte: történelmi factum, hogy 1987-ben az ő kertjéből indult útjára a rendszerváltás, ugyanakkor Lezsák Sándor nem ezért kapja meg az elismerést, hanem azért, amit végigvitt és befejezett.
Emlékszem, a ’80-as évek végén már sokan várták a kommunizmus végét, de jóval kevesebben voltak akik tenni is mertek, és közülük csak a legbátrabbak adták nevüket, az arcukat és az otthonukat is a készülődő változáshoz – idézte fel a kormányfő, aki szerint Lezsák Sándor volt az első a népi-nemzeti kultúrkörből érkező értelmiségiek közül, aki felismerte, hogy elérkezett a „szembefordulás ideje”. Olyan időkben, döntött egy sorsdöntő ellenzéki tanácskozás megszervezéséről, amikor senki se láthatta mi lesz a következménye egy kimondott szónak vagy leírt mondatnak – mutatott rá a kormányfő.
A miniszterelnök kiemelte: ragyogó közéleti életpályája és jelentős irodalmi életműve mellett Lezsák Sándor most is a három évtizeddel ezelőtti lendülettel és határozottsággal dolgozik, sokadszor tölti be többek közt az Országgyűlés alelnöki tisztjét, irányítja a népfősikolai mozgalmat és viszi tovább a Mindszenty Társaság ügyeit.
A kormányfő szerint sokan a magyar politika rejtélyes alakjának, kifürkészhetetlen háttéremberének, kiismerhetetlen szervezőjének tartják Lezsák Sándort, pedig „a dolog egyszerűbb, mint a politikai rejtvélyfejtők, modern kremlinológusok gondolnák: minden döntés, mozdulat, kezdeményezés mögött egyetlen dolog munkál: Lezsák Sándor azon dolgozik, hogy visszaadja a magyarság önbecsülését az egész Kárpát-medencében”. Szerinte enélkül nincs jövő, a nemzet önbecsülése pedig az egyes emberek önbecsüléséből adódik. Hozzátette: a mi dolgunk annyi, hogy a magyarok következő nemzedékeiben is elültessük az érzést, hogy magyarnak lenni a legnagyszerűbb dolog, ami történhet az emberrel.
„Olyan szerelem ez, amely az élete végéig elkíséri az embert, felfoghatatlan magasságokba dobhatja és beláthatatlan mélységekbe ránthatja. Aki magyar, az a szerencse fia, mert élete sohasem válhat üressé, vagy érdektelenné, nem fenyegeti a lét elviselhetetlen könnyűsége, se a hiábavalóság érzése és így a létezés értelme felőli kétely is messze elkerüli” – fogalmazott a kormányfő, aki köszönetet mondott Lezsák Sándornak, hogy hírnöke ennek a „szerelemnek”.
A miniszterelnök az egész magyar nemzet hálája jelének nevezte a kitüntetést, egyúttal 70. születésnapja alkalmából is köszöntötte Lezsák Sándort.
Lezsák Sándor felidézte: sokszor említették neki a ’88-’89-’90-es években, hogy újra fel kellene állítani a lakiteleki sátrat. Hozzátette: addig javasolták ezt neki, amíg fel nem szabdalták darabokra ollóval és el nem küldte a darabjait azoknak, akiket illet. Hozzátette: azért tett így, mert sokan töltötték meg tartalommal ezt a sátrat és igyekeztek ezt a következő években is megtartani. Megjegyezte: a most megkapott nagykeresztet nem tudja darabokra szaggatni, habár szíve szerint szétosztaná és legalább egy sportcsarnokot meg lehetne tölteni azokkal, akiknek szerinte juthatna belőle.
„Mindaz, ami velem, velünk, körülöttünk történt, az egy csapatmunka volt, amelyben olykor úgy éreztem magam, vagy a sors hozta úgy, hogy karmester lehetek, és meg kell szólaltatnom hangszereket” – fogalmazott az Országgyűlés alelnöke, aki szerint ehhez empátiakészségre is szükség volt, hogy tudja kit, miért és hogyan szólaltathat meg. Mindig háttal álltam a közönségnek és eléggé zavaró volt, hogy fények villannak felém – folytatta hasonlatát, majd megköszönte a miniszterelnök bizalmát és szövetségét.