Fehér Anna, a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthona, Óvoda, Iskola vezetője a Hegyvidék új díszpolgára. Arról beszélgettünk vele, mi vezette őt az elesett gyerekek istápolásához, mi ad neki és védenceinek erőt ahhoz, hogy derűsen, magabiztosan, védtelenségükben is védetten élhessék az életüket.
A reverenda, a szerzetesi öltözet önmagában tiszteletet parancsol. A gyerekek között látva önt bárki észreveheti, hogy komoly tekintélye van. Úgy tűnik, elsőre szót fogadnak, de nem azért, mert megtorlástól félnek, hanem a feltétel nélküli bizalom miatt, amellyel önhöz fordulnak.
Hogyan sikerült ezt elérnie?
– Itt élek közöttük, együtt éljük az életüket. Olyan biztos és állandó pont vagyok számukra, amit másoknak a család, a szülő jelent. Örömeiket és bánataikat is együtt éljük át, érzik, hogy értük vagyok itt, érezniük kell, hogy lélekben erős vagyok – sokszor helyettük is. Amikor nehéz helyzetbe kerülnek, csak így támaszkodhatnak rám. Ezt a határtalan odaadást követelő hivatást csak Istennek szentelt élettel lehet felvállalni. Akinek családja van, annak meg kell osztania magát a párja, a saját gyerekei és a rábízottak között. Több rendkívül tiszteletreméltó próbálkozást láttam már, de ezek majdnem mindegyike sajnos előbb-utóbb kudarccal végződött, és ez nem jó senkinek, egyik oldalon sem.
Gyakran adódnak nehéz helyzetek?
– Olykor előfordul. Most például van egy kislány, akit szeptemberben elhoztak a szülei, azóta azonban egyetlen egyszer sem látogatták meg, nem vitték haza, de még csak nem is érdeklődtek felőle. Egy idő után kénytelenek voltunk felvenni a kapcsolatot a gyámhivatallal, és ősz óta először, a szakértői vizsgálat során, egyetlen alkalommal találkoztak. Vagy egy másik példa: van olyan gyerekünk, akit – miután két évig nem volt otthon – hazavittek a nyári szünetre; két hét múlva felhívott a lakóhelyéről a védőnő, hogy a gyerek érdekében menjünk el érte. Sosem felejtem el a tekintetét, amikor észrevett, úgy kapaszkodott a nyakamba, hogy puszit adni sem ment vissza az apjához.
Most sírva meséli nekem ezeket a történeteket, de szokott sírni egy-egy ilyen viszontlátás alkalmával? Ki lehet bírni könnyek nélkül?
– Nem mindig, de soha nem a gyerek előtt. Bár most karácsonykor nem sikerült megállnom.
Mi történt?
– Egyszer, egy korábbi beszélgetésünk során – talán épp a karácsonyi interjúban – már említettem, hogy rendszeresen velünk ünnepel egy hajléktalan család is. Ennek a családnak a tagja egy hétéves, vak kislány is. Együtt készültünk a fogadásukra, mert nem tudtam, hozzám nem jutott el a hír, hogy az idén nem jönnek. Az anyuka munkát kapott egy panzióban, ahová az ünnepekre elvihette a nevelőotthonban élő gyerekeit is. De őt nem akarta. Nekem pedig meg kellett mondanom a gyereknek, hogy mi történt. Kegyetlen fájdalmas dolog volt, mégsem hazudhattam, joga van az igazsághoz. Akkor valóban együtt sírtunk. Értelmes, aranyos, szép kislány – csak vak…
Olyan hivatás az öné, amit könnyen nevezhetnénk küldetésnek is. Mi volt az, ami a kezdetekkor ebbe az irányba terelte? Egyáltalán: hol és mi volt a kezdet?
– A Fejér megyei Vértesacsán születtem, szüleim földművesek voltak. Mindig erős volt otthon a családi kötelék. Úgy nőttem fel, hogy természetes a szülői gondoskodás. Édesapám nővéremmel és bátyámmal együtt gyakran vitt minket kirándulni a Vértesbe, ezért is éreztem magam mindjárt otthonosan, amikor később a Hegyvidékre költöztünk.
Miért hagyták el a szülőfaluját?
– Édesapám beteg lett, nem tudott tovább a földön dolgozni, Budapesten a Beszkártnál – ma BKV – helyezkedett el. Csak havonta egyszer tudott hazajönni, és ezt nehezen viseltük. Ráadásul a két testvéremet két külön város középiskolájába vették fel, szüleim nem akarták, hogy szétessen a család, ezért eladták a házunkat, az árából – és persze kölcsönből – ideköltöztünk. Ez 1959. augusztus elsején volt, azóta élek a Hegyvidéken. Akkoriban itt még minden másképp nézett ki, kevés ház volt, és sok kiránduló-, szánkózó hely. Telente nemritkán a kútvölgyi kápolnától egészen a Diós árokig csúsztunk le szánkóval.
Nem volt nehéz otthagyni a régi iskoláját, az osztálytársait?
– Nem. Nagyon sokat csúfoltak a rossz látásom, a szemüvegem miatt. Amikor azt hallottam, hogy a látásproblémáim miatt Budapestre kerülhetek, a gyengén látók intézetébe, én mindig vártam, hogy ez megtörténjen. Azt vártam, hogy olyanok között lehessek, amilyen én is vagyok, ahol nem csúfolnak többé. Végül mégis a Virányos Általános Iskolába kerültem, majd a Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségiztem.
Mikor érezte először azt, hogy hivatása van? Hirtelen történt valami?
– Nagyon lassan alakult ki bennem. A gimnázium egyik épületrészében kisegítősök voltak, ott találkoztam először sérült gyerekekkel. Éreztem, hogy valami módon segítenem kell. Érettségi után el is kezdtem a gyógypedagógiai tanulmányaimat, amit a főiskola vezetése eléggé megnehezített, miután tudomást szereztek arról, hogy rendszeresen találkozom rendi nővérekkel. Az ideköltözésünk óta a szüleimmel a zugligeti templomba jártunk, ott találkoztam velük először. Nagyon megfogott, ahogy a szolgálatnak szentelték az életüket. Az ő példájuk indított el a szerzetesi élet felé. Bár a főiskolán – ahol az alkalmassági papíromra azt írták, hogy vakok tanítására alkalmas vagyok – próbáltak lebeszélni, de hajthatatlan voltam. Aztán házkutatás, számtalan rendőrségi kihallgatás után…
…rendőrségi vizsgálat a „klerikális reakcióval” való kapcsolat miatt?
– Pontosan. Így hívták akkoriban – 1968-at írtunk. A karácsonytól húsvétig folyó vizsgálat során sikerült elérni, hogy eltávolítsanak a főiskoláról, mégis ez az elköteleződés határozta meg a további utamat. Később szerencsére mégis lehetőségem nyílt arra, hogy levelezőn befejezzem a tanulmányaimat. Ma már nevetve beszélek róla, akkor inkább cinikus voltam, mert pontosan láttam, mire megy ki az egész.
Dolgozott a Vakok Állami Intézetében, a Vakok Szövetsége Braille nyomdájában is. Ez utóbbi révén segédkezhetett Németországban a Biblia Braille-nyomtatásában is – vagyis soha nem távolodott el a világtalanok világától, közben huszonegy évesen magánfogadalmat tett. A rendszerváltás előtt nem volt éppen könnyű feladat hithűen követni ezt a hivatást. Nem lett volna egyszerűbb Németországban maradni?
– Bizonyára az lett volna, és meg is volt rá minden lehetőségem. De úgy éreztem, nem érhetem be a könnyebb úttal, nekem idehaza van dolgom. A németországi rendet – amely a Szentírás nyomtatását végezte – alapító anya ezt mondta: „Ott akarok állni, ahová az Isten állított, és azt a feladatot végezni, amivel megbízott.” Én is ezt követem. Engem ide állított az Úristen, és pontosan tudtam akkor is, hogy ezzel a feladattal bízott meg. Később, 1990 után újraéledtek a rendek, 1995-ben vettek fel az Erzsébetnővérek Szerzetesközösségébe, 2000-ben tettem örök fogadalmat.
Mióta egyengeti itt a kis védencei életét?
– Lassan harminc éve, 1982-ben kezdtünk, tizenöt gyerekkel; 1990 után kaptuk használatra ezt az épületet, a létszám folyamatosan nőtt, az idei tanévet hatvannyolc fővel kezdtük, közülük tizenöten bejárók, tizenöten pedig állami és intézeti nevelt gyerekek.
Az intézmény nevéből is tudhatjuk, hogy a gyermekotthon római katolikus. Bizonyára számos kérdést tesznek fel a hitről. Mit válaszol, ha például azt kérdezik a gyerekek, ön szerint milyen Isten?
– Nem is mondhatok mást, mint azt, hogy ha apád és anyád el is hagy, ő akkor is melletted van, Isten az egyetlen biztos pont az életünkben; szigorú, megbocsátó, gondoskodó. Ezért is engedem úgy útjukra a felnőtté érett gyerekeket, hogy őrizzék meg a kapcsolatot Istennel, mert ő soha nem hagyja el őket.
Amikor beszélgetünk, még előttünk van a díszpolgárrá avatása. Tudják a gyerek, hogy valójában milyen ünnep is lesz június harmadikán?
– Most már igen, de volt egy nagyon vicces pillanat a napokban. Két gyerekünk zeneiskolásként zongorázik majd az ünnepségen, és nagyon büszkén hozták a meghívójukat, csak később vették észre, hogy miért is lesz a fellépésük. Nagyon helyesek voltak.
Szívből gratulálunk a díszpolgári címhez!
– Nem az én érdemem, mindenkié, aki tett valamit az életemben
Antal Ildikó
* * *
Fehér M. Anna gyógypedagógus, szerzetes nővér 1947-ben született Vértesacsán, ahonnan 1959-ben a családjával együtt Budapestre költöztek. Iskoláit – látássérültként – a Virányosi úti iskolában, majd a Táncsics Mihály Gimnáziumban végezte. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tanult tovább, de egyházi kapcsolatai miatt kizárták, így diplomáját csak később, 1979-ben szerezhette meg. Pedagógusként hét évet dolgozott a Vakok Iskolájában, időközben titokban szerzetesi fogadalmat tett.
1977-ben indult el a Felsővízivárosi Szent Anna templomban a látássérültek lelki gondozása, melynek munkájába bekapcsolódott Fehér Anna is. Vezetésével 1982-ben alakult meg a látássérült gyermekek Szent Anna Otthona a Batthyány téren, azonban az alig száz négyzetméteres lakás hamarosan szűknek bizonyult. Az otthon 1989-ben költözött át a XII. kerület Mátyás király útja 29. szám alá. Így alakult meg a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthona, amelyhez ma már óvoda és iskola is tartozik. Ide az országban egyedülálló módon mozgásszervi fogyatékossággal élő látássérült gyermekeket is befogadnak. Fehér Anna ― az 1991-ben történt alapítás óta ― az intézmény igazgatója.
Az Erzsébet apácák között szolgáló nővér hivatásának a látássérültek felkarolását tekinti. Az itt tanuló gyermekeket sokoldalú gyógypedagógiai program keretében segítik, hogy meg tudják állni a helyüket az intézmény falain kívül is. Anna nővér kitartó és fáradhatatlan munkája eredményeként 2002-től egy többemeletes, uszodával és tornateremmel bővített épületben folytatódhat az oktatás. Ennek eléréséhez számos hazai és külföldi adományozó nyújtott segítséget. Anna nővért hite és állhatatos tevékenysége segíti át a nehézségeken. Ma is vallja, hogy a halmozottan sérültek is teljes értékű emberek, hiányosságaik olyan adottságok, amelyekkel együtt is teljes életet élhetnek.
