Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az angolok szoktak azzal viccelődni, hogy mielőtt elmondom a beszédemet, szeretnék mondani valamit; én is így vagyok ezzel. Amikor jöttem így, közelebb az épülethez, akkor arra gondoltam, hogy valahogy így képzeljük a jövőt. Ugye, sok gyerek, ráadásul fegyelmezett és jól neveltnek tűnő gyermekek, közös munka, teljesítmény, összefogás, egy eredmény, egy látvány, egy hasznos épület. Valami, amitől az itt élő gödöllőiek büszkébbek lesznek a városukra, és valami, ami nemcsak a gödöllőiek büszkeségét növeli, hanem az egész országét, bárki is jön ide az ország bármely pontjáról, és azt mondhatja, hogy mi, magyarok erre vagyunk képesek. Amikor erről a beruházásról is beszéltünk, akkor fölidéztük azt a korábbi gondolatunkat, hogyha új dolgot építünk, akkor azt olyan színvonalon kell csinálni, hogy Európa bármely országában megállja a helyét. De nemcsak bármely országban kell megállnia a helyét, hanem egyedinek is kell lennie. Minden épületnek az dönti el a minőségét, hogy tudunk-e válaszolni arra, hogy mit keres itt? Ha ránézünk erre az épületre, tudunk válaszolni: ez egy magyar épület. Nem egy kockát – ahogy a modern építészetben szokott az lenni – építettek föl, amit belülről ügyesen kialakítottak, hanem az ember kívülről is, ha ránéz, akkor látja, még ha nem is elég művelt ahhoz, hogy pontosan meg tudjon nevezni építészeket, én sem tartozom ehhez a szűk körhöz, de rögtön látja az ember, hogy ez valahogy illeszkedik abba, amit magyar építészeti hagyománynak nevezünk. Ez egy magyar épület, magyar hagyományt követ, nem akárhol, hanem itt, Magyarországon, és éppen Gödöllő városában áll.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szeretném köszönteni a jelenlévőket. Nem mindenkit fogok fölismerni, a növendékeket már köszöntöttem, a tanáraikat hasonlóképpen, ha vannak itt szülők, őket is tisztelettel köszöntöm. Rektor urat, Elnök urat, Képviselő urat hasonlóképpen. Látom, hogy itt van az úszószövetség elnöke, éppen dicsfénybe vonja őt néhány olimpiai arany, aki mellette áll, az olimpiai bajnokainkat is tisztelettel köszöntöm. Látom hátul a polgármester urunkat, Isten éltesse, köszönjük szépen, hogy eljött. Látom a környékbeli polgármestereket is, őket is tisztelettel köszöntöm. Van itt régebbi képviselőtársam is, örülök, hogy látlak! Itt van a parlament alelnöke, és itt van a korábbi agrárminiszterünk is. Kedves Sándor, Fazekas Sándor Karcagról, Isten hozott Téged is! Azt hiszem, mindenkit köszöntöttem, akit köszöntenem kellett.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mondanék néhány szót arról, hogy mi történt Magyarországon az uszodákkal 2010 óta. Az úszószövetség elnöke azért jó, hogy itt van, mert ő a tanúja annak, hogy van egy nagy, nem is olyan titkos tervünk, egy hatalmas, nagy fejlesztési tervünk, amit az úszószövetség dolgozott ki, a kormány elfogadta, csak a pandémia derékba vágta a terveinket, és ezért a végrehajtását át kellett ütemeznünk, ami arról szól, hogy hány uszoda hogyan épül meg Magyarországon, hogyan fogjuk odahordani a gyerekeket, ha kell, busszal, hány oktatót kell majd ott alkalmaznunk, napi hány órában, hogy’ fogjuk őket fizetni, és ez hogyan fog működni hosszú-hosszú éveken keresztül, míg el nem jutunk oda, hogy minden iskolás magyar gyermek tud majd úszni, a legtehetségesebbek pedig versenyszerűen is úszhatnak majd. Ez a jövő. A múlt, ami ilyen nagy ívű tervekre alapot ad a számunkra, úgy hangzik, hogy 2010 óta épült 35 uszoda, 43 áll kivitelezés alatt, 10-et pedig felújítottunk, és összesen 180 milliárd forint értékű beruházás valósult meg, amely uszodákban ölt testet. Persze ez a sport szempontjából is fontos, de különösen a diákoknak mondom, hogy nemcsak a sport miatt tesszük mindezt, hanem azért is, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a sport jótékony hatással van a fölnövekvő gyermekekre is. Az egyik vagy talán a legfontosabb nevelési eszköz, amely a kezünkben van; mert a sport magabiztos és erős embereket nevel, megtanítja, milyen nagyszerű érzés, amikor kitartó munkával és bátorsággal saját erőből tudtok, tudunk elérni eredményeket. A sport segít abban is, hogy jobban megismerjük saját magunkat, és abban is segít, hogy jobban megszeressük a saját hazánkat, és nincs annál nagyszerűbb érzés, ha már mi nem lehetünk olimpiai bajnokok, amikor látjuk, hogy az olimpiai bajnokaink tiszteletére fölkúszik a magyar lobogó, és a világ távoli pontjain is játsszák a magyar Himnuszt. Ilyenkor az ember büszke a saját hazájára. Ezeket az élményeket mind-mind a sport adja meg nekünk.
Emlékeztetnék mindenkit arra röviden – mert ilyenkor nem a múltról kell beszélni, de azért a megtett út értékeléséhez szükséges a múltról is egy megjegyzést tenni –, hogy 2010 előtt a magyar sport – csak kicsit túlzok – a megszűnés szélén állt. Olyan állapotok voltak mind a finanszírozás, tehát a fönntartási költségek, mind az infrastruktúra tekintetében, mind a szakemberképzés tekintetében, hogy aggódni kellett, hogy a nemzeti büszkeségünk egyik fontos tartóoszlopa, a nemzetközi versenyeken is a magyar helytállást szimbolizáló vagy azt szimbolizálni képes magyar sport egész egyszerűen elfogy, mint a holdvilág. 2010 óta – készültem ide, és összeadtam a számokat – 2.100 milliárd forintot költöttünk sporttámogatásra. Ez egy hatalmas összeg. Az igazolt sportolók száma pedig elérte az 560 ezer főt. Tíz évvel ezelőtt ez kevesebb, mint 300 ezer volt, ezért mondom, hogy lassú elmúlásra volt ítélve a magyar sport. Most megdupláztuk az igazolt sportolók számát, és a költségvetési kiadások vagy ráfordítások tíz év alatt pedig megduplázódtak. Na, ez nagyjából az a jövő, amit elképzelünk magunknak.
Amikor átadunk valamit, akkor spongyát hajítunk arra, ami a megalkotás körüli vitákat jellemezte, mert a végén úgyis csak az építők neve és a teljesítmény marad fönn. Azok a viták, amelyek elvezettek bennünket a megvalósulásig, mind eltűnnek az emlékezetből. Ha valaki szeretne igazán vérre menő, nem túl elegáns vitákról olvasni, akkor azt tanácsolom, hogy lapozza föl a magyar parlament építését megelőző vitákat. Azok olyan erejűek, durvák voltak, hogy azt ma már nehéz elképzelni, de senki sem emlékszik már a vitákra, mindenki csak arra emlékszik, hogy az egész világban hírnevet ad nekünk az a fantasztikus épület, ami ott áll a Duna partján. Így lesz ez szerintem ezzel a gödöllői uszodával is. A korábbi ígéreteinket tartjuk, nemcsak ezt az uszodát építettük meg, vívócsarnokot is, talán már el is készült, és jégpályát is fogunk építeni. Ez a város nemcsak sporthoz kapcsolódó fejlesztésekben részesült az elmúlt hét évben, mintegy 30 milliárd forint egyéb beruházás is történt: bölcsőde és vasútállomás. Itt a polgármester úr, akkor talán azt az élcelődést megengedhetem magamnak, hogy ilyen, amikor elnyomnak egy várost a kormánypártok. Milyen lenne, hogyha támogatnánk, tisztelt Hölgyeim és Uraim! De ez már mind a múlthoz tartozik. Örüljünk annak, hogy itt újabb és újabb, nagyszerű beruházások valósulnak meg.
Egy mondatot kell mondanom az egyetem modellváltásáról is. Ez a mögöttünk hagyott évek egyik legfontosabb kísérlete, reményeim szerint majd eredményesnek minősülő kísérlete. Az agráregyetem büszkesége volt Magyarországnak. Nem szabad leértékelni azoknak a munkáját, akik elhozták idáig, hogy még mindig létezik, de azt látnunk kell, hogy egy új világba lépünk mindannyian. Minden megváltozott, a technológia egész egyszerűen kikényszeríti azokat a változásokat, amelyek nélkül egész egyszerűen eltűnünk az agrárgazdaságok sorából, holott Magyarországnak valaha ez volt a legkomolyabb teljesítménye a világgazdasághoz való hozzájárulás tekintetében. Ezt nem engedhetjük meg. Az egyetemekre összességében fogunk fordítani 2.700 milliárd forintot, fejlesztésekre és erre az egyetemre is. Ebből a gödöllőire fog jutni több mint 200 milliárd forint, és nagyon remélem, hogy ezt az összeget még növelhetjük annak függvényében, hogy milyen megállapodásokat tudunk kötni az egyetemmel az egyetemi sport fejlesztéséről.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azzal, hogy az egyetemeinket így megfejlesztjük, Európa legjobbjai közé is kerülhetünk, mert a nemzeti össztermék több mint 2 százalékát fogjuk erre a célra fordítani. Örülök, hogy mindezt elmondhattam Önöknek. Végezetül csak annyi maradt még kötelezettségként a számomra, hogy köszönetet mondjak. Köszönetet mondjak mindenkinek, akinek a munkáját dicséri a mögöttünk látható épület. Köszönöm a tervezők, az építők, a mérnökök és a munkások teljesítményét és erőfeszítéseit is. Azt kívánom a diákoknak, hogy sok örömüket leljék ebben az épületben, segítse őket az egészségük megőrzésében is. Ha már olimpikonokról van szó, akkor Szilágyi Áron, aki ugyan nem úszó, de mégiscsak a világon egyedülálló géniusza a magyar sportnak azzal, hogy három egymást követő olimpián szerzett vívásból olimpiai aranyat, van egy mondata, amit én is jelmondatként használok. Tőle idézem: ami ma elég, az holnap kevés. Ez majdnem mindenre igaz, talán a bankadó az egyetlen, ami ez alól kivétel lehet, de ez egy másik kérdéskör.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelettel szeretném még egyszer megköszönni Önöknek, hogy voltak olyan kedvesek, és eljöttek. Isten éltesse mindannyiukat! Sok erőt és jó egészséget kívánok!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!