Tisztelettel köszöntöm Önöket, jó napot kívánok!
A szót is köszönöm. Sajátságos műfaj ez, amikor évente egyszer itt találkozunk, és akkor az a régi székely történet jut az eszembe, amikor megkérdik az öreg székelyt, hogy igaz-e, hogy mindenhez ért, mire ő azt válaszolja, hogy mindenhez is. Kicsit ebben a helyzetben vagyok én is, mert ilyenkor mindenről kellene beszélni, sőt egy kicsit annál többről is, mert a minden mögötti mozgatórugókról is kellene szót ejteni. Nem könnyű a helyzetem. Ez egy szabad műfaj, talán a nekem szót adó levezető elnök úr meghatározása a legpontosabb, mert annak van legkevésbé kontúrja, nevezzük ezt előadásnak. Tehát megpróbálom összegezni a helyzetet, ahogyan most Európában azt a magyar miniszterelnök székéből látom, és persze elsősorban Magyarországról fogok beszélni.
Nekünk semmi sem jó, innen szeretném kezdeni a mondandómat, mert amikor a világ nem foglalkozik velünk, akkor azt mondjuk, hogy el vagyunk hanyagolva, mi nem is létezünk a számára; amikor meg elkezd velünk foglalkozni, és hol ilyen, hol olyan véleményeket mondanak rólunk, akkor pedig úgy érezzük, hogy méltánytalan, hogy velünk foglalkozik a világ. Vannak békésebb időszakok, és vannak olyanok, amikor a világ túlzásba esik. Most éppen ebben a szakaszban vagyunk. Akik Amerikából jönnek, azok ezt nyilvánvalóan pontosan tudják, az ember nem is tudja, hogy mit tegyen, azt hiszem, az egyik szeme sír, a másik pedig nevet, amikor azt olvassa, hogy két ember is befolyásolta az amerikai elnököt, hogy negatív irányba változzon a véleménye Ukrajnáról: Oroszország elnöke és jómagam, akkor az ember tényleg nem tudja, hogy mit gondoljon, mert hát jól láthatóan a szamárságnak nincs fölső határa. De amikor az ember azt látja, hogy ez nem egy vélemény az újságokban, mert ott szoktak szamárságot írni, és az a szólásszabadság része, de amikor amerikai, ahogy ők mondják: impeachmentre készülő kongresszusi eljárásokban, meghallgatásokban hangozhatnak el ilyen képtelenségek, akkor tényleg az ember csak kapkodja a fejét, és nem is tudja, most mi a jó: az-e, ha tudnak rólunk, vagy az, ha nem? Az-e, ha foglalkoznak velünk, vagy inkább békén hagynak bennünket?
Hasonló túlzásokat látok, tegnap vagy ma figyeltem föl erre, hogy állítólag azt mondta volna valamelyik európai vezető, hogy majd miután az oroszokkal egy jobb viszonyt kéne kialakítani Európában, azt reméli, hogy majd a lengyeleket én meggyőzöm, hogy változzon meg a véleményük. Hát először is a magyar miniszterelnöknek nem dolga, hogy a lehetetlenre vállalkozzon, mert az, hogy a lengyelek véleményét valaki az oroszokról megváltoztassa, teljesen lehetetlen, úgyhogy ettől a munkától mindenkit eltanácsolnék, de első helyen leginkább a miniszterelnököt. Tehát a lengyelek lengyelek, és azt gondolják a szomszédaikról, amit gondolnak, és ezen nem is nagyon lehet változtatni, és a magyar kormánynak ez nem is célja, majd a lengyelek eldöntik, mit csinálnak. Egy dolog biztos, hogy Magyarország mindig Lengyelország mellett állt, ott is áll majd a jövőben. Ez még olyan nagyon nehéz időszakokban is így volt, amikor a II. világháborúban ellentétes oldalon álltunk, és a mi akkori legfőbb szövetségesünk elfoglalta, lerohanta, lerombolta, deportálta, félig kiirtotta Lengyelországot, mi akkor is korridort nyitottunk, és az onnan elmenekülő lengyeleket beengedtük Magyarországra. Tehát a lengyel–magyar barátság stabil lábakon áll. Az is igaz, hogy a történelem még egy pecsétet is ütött erre, mert a lengyelek aztán a világháború után azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül, de ez már a közép-európai történelem abszurditásai közé tartozik. Mindegy, a lényeg az, hogy a mondandómnak az volna az első állítása, hogy mi ne veszítsük el a józan judíciumunkat, őrizzük meg az ítélőképességünket, se fölé, se alá ne lőjük be Magyarország szerepét, lehetőségét és súlyát, érjen le mind a két lábunk a földre. Olyan külpolitikát folytassunk, olyan szerepet vállaljunk, amihez Magyarországnak megvan a képessége meg az ereje, és semmiképpen ne azt vállaljuk, amit jól láthatóan mások akarnak ránk tuszkolni – hogy ez utóbbi esetet szó szerint is ideidézzem.
Hogy még egy rövid megjegyzés erejéig Ukrajnát visszahozzam, arról tájékoztatom Önöket, hogy többszöri kísérlet ellenére sem sikerült találkoznunk egyelőre Ukrajna új elnökével. Ukrajnában legutóbbi találkozásunk óta választások voltak. Ez fontos volt Ukrajnának, és fontos volt Magyarországnak is. Ukrajnában egy magyarellenes kormányzás zajlott az elmúlt esztendőkben, és mi azt reméljük, hogy az új elnök vezette politikai elit megváltoztatja a gondolkodását és a politikáját, és Magyarország kinyújtott kezét elfogadja, és együtt akar működni Magyarországgal, és nem pedig magyarellenes politikát akar folytatni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mielőtt belemélyednék az ország helyzetének leírásába, hadd használjam ki ezt az alkalmat arra, hogy röviden a diaszpóráról is szóljak néhány szót, mert az az érzésem alakult ki, hogy az éves találkozóink esetében több figyelmet kapnak az én mondataim, mint maga a diaszpóra, és ez nem helyes. Szerintem egy rövid erőfölmérést végezzünk. Én elmondanám azért a magyar nyilvánosság számára, nem Önöknek, mert Önök ezt nyilván tudják, hogy mi is a magyar diaszpóra, mennyi is az, hogy’ is számolunk vele. Zsolt, miniszterelnök-helyettes úr pontosan rögzítette azt a dilemmát, ami a magyar politikatörténet alakulásából adódik, vagyishogy a diaszpóra azt jelentette korábban, hogy ők azok a magyarok, akik hozzánk tartoznak, csak nem térhetnek haza, és ráadásul elhagyták a – nevezzük ezt most az egyszerűség kedvéért az ősi magyar szállásterületet, vagyis a – Kárpát-medencét. A helyzet annyiban változott, hogy ma már alig van, elenyésző, talán alig észlelhető a határon, magyar határokon kívül élő, diaszpórában élő honfitársainknak az a száma, aki ma valóban politikai, fizikai okokból ne tudna visszatérni Magyarországra. Tehát a diaszpóra jelentése megváltozott. Ők azok, akik olyan országokban élnek közösségben, amelyek nem tartoznak a hagyományos, ezeréves magyar Kárpát-medencei szállásterületünkhöz, otthonunkhoz, a hazánkhoz, a földrajzi értelemben vett nemzetünkhöz. Kértem egy összesítést, hogy mégis hogy állunk, és a kormányzati összesítésben azt látom, hogy a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millióra tehető. Ez egy hatalmas szám! Egy tízmilliós nemzetről beszélünk. Ebben minden benne van, leginkább a történelmünk, a szétszóratásnak a története, de jól mutatja, hogy milyen fontos a diaszpóra, mert hogyha van egy Magyarország területén közel tízmillió embert számláló országlakosság, és van nekünk diaszpórában még 2,5 millió emberünk, jól mutatja, hogy az a 2,5 millió hatalmas súlyt képvisel. Sokkal nagyobb súlyt, mint amekkora figyelmet szoktunk egyébként a magyarországi közbeszédben fordítani azokra a magyarokra, akik diaszpórában élnek, és sokkal nagyobb súlyt, mint ahogyan mi képesek vagyunk Önöket, mint lehetőséget beépíteni egyébként a magyar gazdaság-, külkapcsolat-, és külpolitikába. Én persze jól tudom, hogy a népszámlálási adatok, különösen az angolszász országokban mást jelentenek, mint Magyarországon, de mégis ezek az egyetlen fix kiindulópontnak tekinthető adatok, amikből gondolkodni tudunk arról, hogy kik és merre élnek magyarként a világban. És ebben azt látom, hogy az Egyesült Államokban a legutóbbi, 2015-ös népszámlálási adatok alapján mégiscsak él 1,4 milliónyi magyar. Jó lenne őket megtalálni, ez nem olyan egyszerű, az identitásuknak a mértéke is rendkívül különböző. Vannak, akik itt ülnek közöttünk, és akiknek nagyon erős, friss nemzettudatuk van, és vannak, akik inkább csak a származás emlékeként őrzik azt, hogy ők magyarok. De az azt jelenti, hogy van valamilyen kapcsolatunk velük, hozzánk tartoznak, ezzel lehet valamit kezdeni. A Kanadában élőkről azt mondja a 2011-es kanadai népszámlálás, hogy ott 316.760 ember gondol magára úgy, mint magyar. A Dél-Amerikába kivándoroltak esetében azt látom, hogy az egész kontinensen, a dél-amerikai kontinensen 125.000 főre becsülhető az ott élő magyarok száma. Az izraeli magyar diaszpóra megközelítőleg 200 ezer fő. Ausztráliában a 2011. évi népszámlálás szerint 69 ezer ember vallotta magát magyarnak. A népszámlálási adatok azért is értékesek, mert az egy nyitott kérdés, tehát nem erőszakolják rá az emberre a származását, hanem ő maga mondhatja azt, hogy ő milyen származású, tehát ők azok, akik vállalják egy hivatalos népszámláláskor, hogy magyarok. És akkor itt a legbonyolultabb kérdéshez érkeztünk. Ezek az európai diaszpórának a kérdései, mert mi az Európai Uniónak a tagjai vagyunk. Szabad mozgás van, egységes munkaerőpiac van, tehát itt inkább az államhatárok jelentősége csökkenni látszik, ez még inkább erősíti azt a helyzetet, azt a képet, hogy az Európában élő magyarok aztán végképp szabadon mozoghatnak a mostani lakóhelyük és Magyarország között. Ennek ellenére mégis a Nyugat-Európában élő honfitársainkat a diaszpóra nyilvántartásában szoktuk szerepeltetni, és ott azt látom, hogy Németországban 178 ezer magyart tartunk nyilván, az Egyesült Királyságban 80 ezret. Az osztrák statisztikák szerint 60 ezer magyar van Ausztriában, 22 ezer főt tartanak nyilván Hollandiában, és 17 ezer magyar embert pedig Svédországban.
Ezek után még mindig nem elsősorban Önökhöz, hanem a magyar nyilvánossághoz beszélve röviden megnevezem azokat a programokat, amelyek jelenleg futnak, hogy a magyar közvélemény értse, hogy ezt a helyzetet, hogy mi egy világnemzet vagyunk, mert szét vagyunk szórva a világban, milyen programokkal igyekszünk a magunk javára fordítani. Mert persze a szétszóratás elsőrendűen mindig veszteség, hiszen elmennek tőlünk, de hogy az ember képes-e arra, hogy a világ különböző pontjain élő magyar közösségeket összekapcsolja, és erre persze leginkább a magyar államnak kell képesnek lennie, akkor hirtelen a veszteség előnnyé válik. Az eltávozottak sokkal inkább hozzá tudnak adni a nemzet erejéhez, és ezért nem a veszteségre, hanem a lehetőségre emlékeztetnek bennünket. Ezért a magyar kormány programokat működtet annak érdekében, hogy ezt a közösséget, mármint a diaszpórában élő magyarok közösségeit visszakösse, bekösse a magyar nemzet vérkeringésébe. Van nekünk a Kőrösi Csoma Sándor Programunk, amit megindítottunk. Itt 150 ösztöndíjast küldtünk ki diaszpóra közösségekhez. A következő évre szóló költségvetésben is szerepel az ő működésükhöz szükséges pénzügyi forrás, sőt azt tervezzük, hogy növelni fogjuk a számukat. Van a Mikes Kelemen Programunk, amelyben a hagyatékokat, a megsemmisüléssel veszélyeztetett hagyatékokat próbáljuk beazonosítani, nyilvántartásba venni, összegyűjteni, hazahozni, és itthon, illetve a Kárpát-medence más magyar közösségeinél elhelyezni és hasznosítani. 2014. január elsején indult ez a program, ennek a föltételei is biztosítva vannak. Hét tengerentúli országban működtetünk gyűjtőpontokat, 3.740 doboz veszélyeztetett emigrációs hagyaték érkezett haza az előttem fekvő nyilvántartás szerint. Van egy Julianus Programunk. A Julianus Programunk arról szól, hogy hozzuk létre a magyar örökségek és emlékhelyek kataszterét. 2013-ban indult ez a program, és ennek a programnak a keretében a világ 46 országából 434 magyar emléket sikerült beazonosítani. Ezt a munkát folytatjuk. Nem olyan nagy ez a sárgolyó, hogy ne tudnánk a rajta föllelhető összes magyar emléket megnevezni, megjelölni, beazonosítani, és ahol érdemes arra, fönntartani. Akkor van egy programunk, ami részlegesen kapcsolódik a diaszpórához, s ez a Határtalanul! Program. Ez egy 2010-ben nagy nehezen – mert nagy szervezést igényel – megindult program, ami arról szól, hogy a magyarországi diákok tehessenek osztálykirándulásokat határon túli területekre. Minden évben több tízezer fiatal utazhat. Az a tervünk, hogy az idén elérjük, de Zsolt azt mondja, hogy már tavaly elértük a 100 ezer iskolás számot. Egy évben 100 ezer magyar fiatal államilag finanszírozott keretben meglátogat határon túli, a mai magyar államhatárokon túli területeket, és ott kapcsolatokat próbál kialakítani. És természetesen vannak újabb programjaink is. 2019-ben indítottuk meg a hétvégi magyar iskolák találkozóját, ezt szeretnénk folytatni, ez 27 országban működik, és azt tervezzük, hogy a diaszpóra program keretében 2019-ben támogatni fogjuk ismét a Rákóczi Szövetséget, hogy a diaszpórában élő magyarországi fiatalok anyaországi látogatását biztosítsák. Létezik egy magyar emigrációs, illetve nem létezik, hanem szeretnénk, ha létrejönne egy magyar emigrációs és diaszpóra központ, erre az évre tűztük ki feladatként ennek a létrehozását. Szeretnénk megindítani egy vezetőképzőt diaszpórában élő fiatalok számára. Szeretnénk továbbfejleszteni a Kőrösi Csoma Programot, és így tovább, és így tovább. Talán ezek a legfontosabbak. Ezekről nyilván a jelenlévők kapnak majd részletes tájékoztatást az államtitkár úrtól meg a diaszpóra ügyeivel foglalkozó felelős állami tisztségviselőktől. Én inkább csak ki akartam emelni néhány programot, hogy a bennünket figyelő magyar közvéleménynek is képe legyen arról, hogy a Diaszpóra Tanács mégis kiket takar, kiket foglal magában, és milyen programokat működtet Magyarország. Magyarországon sok fontos dolog van, amiről a magyar emberek kevesebbet tudnak annál, mint ami hasznos és talán szükséges is lenne.
Ezek után, ha megengedik, akkor a figyelmünket fordítsuk Magyarországra. Egy választási ciklus közepén vagyunk. Természetesen lehetne beszélni, kedvem is volna hozzá, talán igény is lenne rá, nagyobb történelmi összefüggésekben a magyar politikai helyzetről, de ettől most eltekintenék, mert korábban már csináltunk ilyet, és abban bízunk, hogy lesz erre lehetőség a jövőben is. Most inkább leragadnék annál a nagyon egyszerű politikai ténynél, ami kicsit be is szűkíti a horizontomat, hogy a választási ciklus közepén vagyunk. Tehát a választási ciklus négy évre szól Magyarországon, 2018-ban volt a legutóbbi választás, és 2022-ben lesz a következő. Ebben bízhatunk, tekintettel arra, hogy bár kevesen tudják, de Magyarország az egyetlen ország az egész Európai Unióban, ahol 1990 óta, tehát mióta szabad választásokat tartanak a közép-európai országokban, soha nem volt előrehozott választás. Minden más európai országban volt, még a stabilitásukról híres németek esetében is volt előrehozott parlamenti választás. Egyetlen ország van az egész kontinensen, ahol sohasem volt. Erről egyszer már az Önökkel való találkozón beszéltem, mert szerintem itt nemcsak arról van szó, hogy a rendszerváltók: az MDF, az SZDSZ, a Fidesz, a MSZP, az akkori kisgazdák és kereszténydemokraták jól kapták el, jól ragadták meg az alkotmányos stabilitásnak a lényegét, és ezért egy olyan konstrukciót hoztak létre, ahol valószínűleg az alkotmányos keretek is az összetartást, az összeműködést erősítik, nyilván erről is szó van, de valójában inkább e mögött az a kulturális sajátosság húzódik meg, hogy a magyarok pontosan tudják, hogy a politikai stabilitás mindennek a kiindulópontja. Talán egy vagy két évvel ezelőtt elmondhattam itt, hogy ismerek olyan országokat, harminc éve vagyok a nemzetközi politikában, ahol az, hogy van kormány vagy nincs, nem bír különösebb jelentőséggel. A napokban is figyelhettünk meg olyan parlamenti választást, olyan országot, ahol négy év alatt negyedszer tartottak választást, és ez az ország állapotán egyébként nem látszik. Tehát vannak országok, ahol mind a gazdaság, mind a kultúra, mind a külügyek stabil kormányzat nélkül is jól teljesítenek. És vannak országok, és vannak népek, valószínűleg amelyeknek olyan a gondolkodása kulturális és történeti okokból, ahol ha nincs központi kormányzat, és nem világos, hogy merre van az előre, akkor minden megáll, lelassul, kivár, várakozik, nem tudja, nem kockáztat, és azt hiszem, hogy a történelem viharai arra tanították a magyarokat, hogy jobb tudni, hogy merre van az előre. Amíg azt nem tudjuk pontosan, addig óvatosan kell égetni az energiáinkat. Szerintem Magyarország az ilyen országok körébe tartozik, tehát a politikai stabilitásnak van jelentősége, és jó hír szerintem, hogy 1990 óta időközi választások nem voltak, dacára annak, hogy amikor az ember ellenzékben van, ilyeneket szokott egyébként követelni, és annak akkor mindig úgy is van a rendje, és talán igaza is van az ezt követelő, éppen ellenzékben lévő pártoknak, hogy jó lenne előrehozott választást tartani, de összességben, ha történelmi horizontról tekintjük a helyzetet, akkor jól látszik, hogy ez egy nemzeti előny a nemzetközi versenyfutásban.
Szóval választási ciklus közepén vagyunk, és ennek a választási ciklus közepi helyzetnek az a sajátossága volt most Magyarországon, hogy ebben az évben tartottunk két választást is. Részben, mert az európai parlamenti választás ide esett, részben pedig valamikor a 2010-es alkotmánymódosításkor úgy döntöttünk, hogy az önkormányzatoknak a mandátumhossza elválik a parlamenti mandátumok hosszától, és az önkormányzati tisztségviselőket öt évre választják meg, ezért ez minden évben egy-egy évvel elcsúsztatja a nemzeti parlamenti, és az önkormányzati választás egymáshoz való távolságát. Ez történt az idén is, hogy felezőpontra helyeződött a választás. Ez egy nehéz dolog egy kormánynak, minden választási ciklus közepén tartott választás nagy kihívás, hiszen az adott ciklusra négy évre kitűzött munkának éppen a felénél vagyunk. A nehéz döntések általában ilyenkor már meg szoktak lenni, nagyjából ez így van nálunk is, az eredmények pedig inkább később jönnek. Úgyhogy mindig kockázatos Európában egy ciklus közepi választás, mert ha az ember nem kapja meg a megfelelő támogatottságot, akkor az ellenzék joggal mondhatja, hogy most akkor tegye le a lantot, hiszen megvonták tőle a bizalmat, tehát fontos, hogy a ciklusközi választásokat a kormánypárt meg tudja nyerni. Persze egy önkormányzati választásnak az a szépsége, hogy azt mindenki megnyeri, mert az olyan tág értelmezési lehetőséget ad, hogy mindenki győztesnek nyilvánítja magát, így a kormánynak is fönnáll ez a lehetőség. Ha a leadott összes szavazatoknak a számát nézzük, és úgy értelmezem az önkormányzati választást, hogy mennyien mondták azt, hogy a kormány folytassa a munkáját, és mennyien mondták azt, hogy ne, akkor azt kell mondanom, hogy egy világos fölény rajzolódik ki. Számokat is tudnék mondani, de ez az újságokban olvasható volt. Én úgy értelmezem az önkormányzati választásokat dacára annak, hogy a kormányzópártok érzékeny veszteségeket is szenvedtek fontos városokban, úgy értelmeztük az önkormányzati választást, hogy fölhatalmazást kaptunk a kormányzás folytatására. Tehát most, amikor beszélni fogok Önökhöz, akkor ebből a pozícióból beszélek, tehát a kormány folytatni fogja a következő 2,5 évben is a kormányzást, és a programjának a végrehajtását.
Ennek a programnak a középpontjában az a jelzős szerkezet áll, hogy erős Magyarország. Tehát a kormányzásunknak az volt a célja 2010-től kezdődően – immáron a harmadik ciklust tapossuk –, hogy Magyarországot egy gyenge országból, egy elerőtlenedett országból egy erőteljes, életerős, cselekvőképes, célokat kitűzni tudó, erős Magyarországgá tegyük. Ha ebből a szempontból nézzük a helyzetet, akkor a modern világban egy ország stabilitásnak és erejének az alapját a pénzügyi stabilitása és ereje adja, és ebből a szempontból Önök naponta találkozhatnak olyan hírekkel, még az elfogult nemzetközi sajtó is rendszeresen említést tesz arról, hogy a magyar gazdaság pénzügyileg stabil lábakon áll. Azon ritka, az is lehet, hogy egyedülálló ország, amely az Európai Unióban minden évben folyamatosan csökkenti az adósságát. Lehet, hogy ebben tévedek, mert a németek is képesek erre, de a lényeg az, hogy nagyon kevesen vagyunk olyan ország, amely minden évben csökkenti az államadósságát. Magyarország ilyen ország. Az érdemünkből levon valamit, hogy ezt egy törvény írja elő a számunkra, az érdemünket viszont növeli, hogy ezt a törvényt mi alkottuk. De a lényeg az, hogy ráadásul be is tartjuk, és ezért minden évben a magyar államadósság csökken, és a pénzügyi helyzetünk stabilnak mondható. A növekedési számokat ismerik, azok csalókák. Az, hogy Magyarország 4-5 százalékos GDP-arányos növekedési tartományban van, nagyon szép eredmény, de tudnunk kell, hogy miután a magyar export a teljes magyar össztermék körülbelül 85 százalékát teszi ki, a magyar gazdaság mindig érzékenyen reagál arra, hogy hogyan változik a körülötte lévő világ. Ezért is kell időnként, ha a nemzetközi közegben lehűlés van, gazdasági lehűlés, akkor nekünk mindig gazdaságvédelmi akcióterveket kell meghirdetni, mert az exportviszonyaink romlása komoly kihívások elé állít bennünket, és most éppen egy ilyen időszak előtt vagyunk. Tehát szép ez a gazdasági növekedés, de én nem az abszolút számot nézem. Az a kormányzat célkitűzése, hogy annak érdekében, hogy az Európa legfejlettebb országaihoz történő közeledés ütemét fönn tudjuk tartani, ezért az Európai Unió átlagos növekedését kell mindig 2 százalékkal meghaladnunk. Amíg ez megvan, függetlenül attól, hogy ez éppen 3, 4 vagy 5 százalékos növekedést jelent, amíg ez a plusz 2 százalékunk megvan, addig az útvonal vagy a vasúti pálya, a sínpálya, amin haladunk, jó.
A bérekről most nem akarok beszélni, mert nyilván erről sokat hallhattak a magyarországi rokonaiktól, viszont akarok beszélni a szegénységről, mert ennek a ciklusnak, a 2018-ban kezdődött választási ciklusnak az egyik legfontosabb vállalása az, hogy a szegénységet fölszámoljuk, ideértve a cigányság integrálását is, ami két hatalmas feladat. Az ember az emberből van, tehát esendő szempontok is motiválják, például időnként hiú, meg szeret elismertségre szert tenni, meg szeret olyan tetteket elérni, amivel úgy érzi, hogy letette a névjegyét az asztalra. Szóval mindannyiunkban munkál ilyesmi, ezt igyekszik az ember persze kordában tartani több-kevesebb sikerrel, de a KDNP azért van a kormányban, hogy ez inkább több sikerrel működhessen. Szóval bennünk is van ilyen vágy, szeretnénk mi is nagy dolgokra vállalkozni, és az egyik ilyen nagy vállalás – ismerve a történelmünket – éppen az a mi részünkről, hogy mi szeretnénk lenni az a kormányzat meg az a kormányzóerő, amely azt mondhatja, hogy fölszámolta Magyarországon a szegénységet. Most erről persze mindig vita van, mert az európai jobb- és baloldal közötti vitának éppen ez az egyik legfontosabb témája, és ezért itt szokás a tényeket figyelmen kívül hagyva egymás álláspontját teljes egészében illegitimnek minősíteni. Ezért ebben az ügyben Magyarországon nagyon nehéz kiigazodni. Szerencsére a világban vannak szegénységkutatással meg kirekesztéssel foglalkozó kutatók, és csak arra akarnám fölhívni a figyelmüket, hogy a világ egyik vezető egyenlőtlenségkutatója, egy amerikai ember nem olyan nagyon régen adott egy hosszabb interjút, és közölt a honlapján adatokat a magyar gazdaságpolitikáról, és ott nagyon erős állításokat fogalmazott meg, és azt mondta, hogy az elmúlt évtizedek legalacsonyabb szintjére csökkent hazánkban a súlyos anyagi nélkülözésben élőknek a száma. Ezt összefüggésbe hozta azzal is, hogy több magyar jött haza, mint amennyi elment a tavalyi évben, ez az első ilyen év egyébként, reméljük, hogy nem kivétel, hanem inkább egy tendenciának a kezdete. És azt is elmondta egyébként az egyik kollégája, aki részt vett az erről szóló tanulmány elkészítésében, hogy a kormány munkaerő-piaci programokkal fantasztikus mértékben segítette a cigányságot abban, hogy beilleszkedjen a rendszerbe, majd hozzátette, hogy „ma Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban nem tudnék olyan véleményt publikálni, hogy a magyar miniszterelnök gazdaságpolitikája jó, mert meg se hallgatnának.” Csak ennyit a realitásokról. De visszatérve a dolog lényegére: kétségkívül a 2008-2009-es gazdasági válságot mi úgy kezeltük, hogy nem adtuk föl közben az egyenlőtlenségek csökkentésének és a kirekesztettek visszaintegrálásának célkitűzését sem. Ez nagy különbség, mondjuk, a görög meg a magyar válságkezelés szempontjából, mert míg Magyarország szerintem jól kezelte a válságot, addig Görögország adóssággyarmat lett. Mindenesetre biztató eredményeket értünk el ezen a területen. Az ilyen dolgok nem látványosak, most próbálunk ezen is annyiban azért segíteni, hogy kijelöltünk 30 olyan magyar falut, amely a legszegényebbnek minősül Magyarországon. Erre a 30 falura egy külön programot indítottunk meg, és kijelöltünk egy 300-as kört, amely a 300 legszegényebb falut foglalja magába. Az nem olyan intenzív program, mint a harmincas, de egy nagyon erős fejlesztési programot indítottunk ott is. Ez nem a Magyar Falu Program, az egy másik dolog, hanem ez azon belül helyezkedik el, amelyet kifejezetten szegény, gettószerű létformában élő falvaknak a korszerűsítésére, átalakítására hirdettünk. Remélem, hogy a következő évben már eredményekről tudok beszámolni.
Erős Magyarország. Magyarország egy olyan ország, amely családközpontú ország. A magyar emberek gondolkodása családközpontú. Ezen a tényen szerintem nem változtat az sem, hogy a válások száma rendkívül magas. Zsolt szerint csökken is, erről mindig vita van, de a magyar ember újraházasodik ráadásul. Tehát ez jól mutatja, hogy a válás ténye önmagában nem cáfolja azt az állítást, hogy a magyar ember ne családban szeretné élni az életét. Nekem meggyőződésem, hogy miután egy országnak az erejét az is meghatározza, hogy jól érzi-e magát a bőrében, tehát hogy úgy tudja-e vezetni az életét, ahogyan egyébként az ösztönvilágának és kultúrájának leginkább megfelel, és miután a magyarok családbarát és családcentrikus emberek, ezért nyilván csak akkor érzik jól magukat a bőrükben, hogyha azt látják, hogy a családok nemcsak nekik fontosak, nemcsak személyes ügy ez, hanem a közösség számára is fontos, és mindenkor olyan parlamenti képviselőik és olyan törvényhozóik és olyan kormányuk van, amely egyébként osztja ezt a gondolatukat, vagyis fontosnak tartja a családot, és segíti a családokat általában, de konkrétan a családjaikat is segíti. Most Magyarország sokat tesz annak érdekében, hogy a családok erősek legyenek, mert erős családok nélkül nincs erős Magyarország. Ehhez persze leginkább gyerekek kellenek. Van egy vita arról Magyarországon, hogy mi a család. Tettünk egyszer egy kísérletet egy családvédelmi törvény megalkotására, és akkor rájöttünk, hogy nem is olyan egyszerű dolog definiálni, hogy mi is a család. Egy házaspár gyermek nélkül már család-e vagy nem, a gyerekét egyedül nevelő édesanya családnak minősül vagy nem? És rájöttünk, hogy itt nincs okosság, tehát jobb ezt nem definiálni, mert valahogy az ember úgy is érzi, hogy mi az, hogy család. Az egy szeretetközösség, és azt az alkotmányos korlátot figyelembe véve, hogy természetesen házasságot egy férfi és egy nő köthet Magyarországon, ezt figyelembe véve minden együttélési forma, ami ezen belül van, az család, és támogatásra érdemes. De a legfontosabb dolog azért mégiscsak a családban a gyerek, még ha ez nem is definiálja a családot önmagában, de a legfontosabb azért mégiscsak a gyerek. És ezért Magyarország azon az állásponton van, hogy egy 40 éves tendenciát kell megfordítanunk. A nyolcvanas évek eleje óta figyelhető meg népességfogyás Magyarországon. A bajok nyilván korábban kezdődtek, a nyolcvanas évek elején jöttek fölszínre először, és ez azóta így van. Tehát 40 év óta minden évben Magyarország veszít a népességéből, mert kevesebb gyerek születik, mint amennyien távoznak közülünk. Ezt a tendenciát kellene megfordítani. Ez nagyon nehéz dolog, mert a magyar, miközben erősen közösségi érzelmű, ha a nemzet dolgáról van szó, legalább annyira individualista, amikor a saját életéről van szó. Az én házam az én váram, az én életem, abba bármilyen belepiszkálás, beleavatkozás, amit úgy érez, hogy valamire rá akarják őt venni, azonnali ellenállást vált ki. Tehát nem könnyű segíteni a magyar családokon, mert segíteni is kell, meg tiszteletben is kell tartani száz százalékig az autonómiájukat. Tehát a gyerekvállalást is úgy kell segíteni, hogy azt senki ne érezze se kényszernek, se valamilyen államilag kitűzött célnak, és végképp ne érezze a saját életébe való beavatkozásnak. Egyébként, akik támadják a családpolitikánkat, mindig ezen az oldalon támadnak. Ők mindig azt állítják, hogy a családpolitika önmagában de facto beavatkozás az emberek személyes életébe, és ezért nem helyes. Ez a szokásos liberális–illiberális vita, amit most nem kell itt fölidéznem, de a dolog lényege szerintünk, hogy az lenne a kívánatos, ha sikerülne elérnünk, hogy legalább annyi gyermek szülessen, mint amennyien távozunk az élők sorából, ehhez pedig a nemzetközi statisztikatudomány szerint 2,1 százalékos gyermekvállalási arányra volna szükség. Ettől nagyon-nagyon messze vagyunk. És ezt nem is fogjuk elérni rövid távon, talán ha tíz év távlatában. Ma az a célunk, hogy lassítsuk ezt a folyamatot, ez is nagyon nehéz, és valamikor, ha kitartóan tudjuk folytatni a családpolitikát, mert azt is a családdal foglalkozó tudományok világossá teszik, hogy a családpolitika sikeressége a hosszú távtól függ, tehát hogyha egy családpolitika hosszabb távon kiszámítható, akkor annak az eredménye sokkal nagyobb, mintha választási ciklusonként rángatják egyébként a támogatási rendszert. Ez a franciák leckéje Európa számára, ők ezt jól csinálják. Tehát ha sikerül hosszabb távon, tíz-tizenöt éven keresztül fönntartani ugyanazt a családokat támogató politikát és azokat a módszereket is, amivel az embereket bátorítjuk a gyermekvállalásra, most ez persze kétfajta módon lehetséges: úgy, hogy nincs kormányváltás, vagy a kormányváltásoktól függetlenül ezt a politikát állandónak tekintjük. Itt mindenkinek más preferenciái vannak a magyar politikában. Mi nyilvánvalóan az előbbit támogatjuk. Tehát akárhogy is, ha sikerül hosszabb távon fönntartani a családpolitikát, akkor szerintem tíz év távlatában már lesznek érzékelhető eredményeink is. Most még csak biztató jelek vannak, érzékelhető eredmények csak évtizedes távlatban jelentkezhetnek majd, de ez nem ok arra, hogy ne folytassuk a családpolitikánkat. Ebben az évben hirdettünk meg egy családvédelmi akciótervet számos intézkedéssel. Ezeket most mind nem sorolom föl, mert aki Önök közül érdeklődik Magyarország szakmapolitikai kérdései iránt, ezeket mind ismerheti a nyilvánosságból. Itt csak azt mondanám el, hogy ezek jól működnek, és majd lesz újabb, reményeink szerint a következő évben lesz második családvédelmi akcióterv is, Novák Katalin államtitkár asszony ezen dolgozik.
Amikor erős Magyarországról beszélünk, akkor a magyarok esetében ez életerős nemzeti kultúrát is jelent. Vannak szerencsés nemzetek, amelyeknek sosem kell gondolkodniuk azon, hogy vajon mennyi ideig lesznek ők itt a világban. Egy németnek vagy egy angolszásznak, sőt a szlávoknak sem kell ezen nagyon gondolkodniuk, mert a világ szlávok nélkül, németek nélkül meg angolszászok nélkül nemigen gondolható el, de mi, magyarok úgy gondoljuk, hogy magyarok nélkül elég könnyen el lehet képzelni a világot. Elég kevesen vagyunk ahhoz, és eléggé szét vagyunk szórva a világban, hogy azt gondoljuk, hogy lehetséges olyan világ, olyan emberi világ, amelyben nincsenek magyarok, vagy ha vannak is, akkor ilyen zoológikus érdekességként léteznek csak, de semmiképpen nem közösségként és nemzetként. Tehát nekünk azért más az ösztönrendszerünk, és ezért figyelnünk kell a nemzeti kultúránkra, mert bennünket a nemzeti kultúránk tart meg. Amíg magyarul beszélünk, amíg a magyar nyelven kialakult kultúránk létezik, addig létezik magyar nemzet. Tehát amikor erős Magyarországról beszélünk, ez szükségszerűen erős, életerős kultúrájú, nemzeti kultúrájú Magyarországot is jelent. Ezért – itt ismét liberális–illiberális vitához érkeztünk – az én számomra nem kérdés, hogy a magyar állam nem lehet semleges kultúrpolitikai kérdésekben, a nemzeti kultúra fönntartása kormányzati kötelesség. Akármit is jelentsen a nemzeti kultúra, erről lehet vitatkozni, de hogy a magyar nyelven művelt nemzeti kultúra fönntartása és erősítése állami feladat, erről a mi oldalunkon nincsen vita, és ezt így tekintjük a jövőben is. Ebből rögtön kiolvasható az, hogy a nemzeti kultúra a számunkra természetesen élvezeti cikk is, természetesen az önkifejezés egy módja is, de a nemzeti identitás megőrzésének is az eszköze. És ez a harmadik legalább olyan fontos vagy talán fontosabb, mint ahogy az első kettő együttvéve. Ráadásul én azt látom, hogy a világ afelé tart, ez az egyszínűsödő, globalizálódó világ afelé tart, érthető módon, hogy minden szín, ami elüt a szürkétől, tehát a globális egyentől, érdekes. Ezért azt gondolom, hogyha turizmust akarunk, ha idegenforgalmat akarunk, hogyha üzletet akarunk csinálni abból, hogy Magyarország egy sajátos kultúrájú ország, akkor a különbségeinkre kell a hangsúlyt helyezni, az egyediségünkre kell a hangsúlyt helyezni, mert az embereket az egyediség érdekli. Azért kíváncsiak a magyarokra, mert ők nem olyanok, mint mi, és kíváncsiak arra, hogy hogyan lehet a világot magyarul elképzelni, megszervezni és berendezni. Ezért jönnek el Magyarországra, nem azért, hogy ugyanazt lássák itt, mint amit otthon már ismernek. Ezért is van, hogy a kormány, bár ezer helyre kellene pénz, a kultúrpolitikai fejlesztéseket mindig a legfontosabbak közé sorolta. Erről is mindig vita van, mégiscsak magyarok volnánk. Az egyik ilyen kiemelkedő nagy kultúrpolitikai vállalkozásunk a Kossuth térnek, a nemzet főterének a visszaépítése. Ha azt akarnám mondani, mint cseppben a tenger kifejezhető a mi kultúrpolitikai fölfogásunk vagy a nemzeti kultúráról vallott fölfogásunk, akkor ha az ember megfordul a Kossuth téren, azt pontosan be tudja azonosítani, hogy mi is volna az. És ha még a Kossuth tér harminc évvel ezelőtti térképét is vagy helyrajzát is vagy fényképét is maga elé veszi, és azt összeveti a jelenkorral, akkor láthatja, hogy mi mit gondolunk arról, hogy milyen irányba érdemes változtatni a magyar kultúrát. Ugye, az az ország parkolója volt korábban, a Kossuth tér egy parkoló volt, az volt az ország parkolója, most meg a nemzet főtere. De hasonlóan fontosnak érezzük a Várat is, a Várkert Bazárban ülünk. A magyar alkotmányos szimbólumrendszer úgy néz ki, hogy a modern demokrácia, a modern Magyarország, az állampolgárok részvételére, szavazatára épülő alkotmányos rendszer szimbóluma a Parlament, míg az ősiségnek, az ősi alkotmányosságnak, az ezeréves Magyarországnak a szimbóluma pedig a Vár, itt, ahol most ülünk. És ezért tűrhetetlen volt, hogy a világ legveszélyeztetettebb műemlékei között tartották nyilván a Várkert Bazárt még ezelőtt néhány évvel ezelőtt is. És hogy most itt ülünk, és amilyen is, jól kifejezi a kultúrpolitikánkat. De hasonlóképpen jól kifejezi a Liget Program is, amit ma mindenhol, ahol foglalkoznak kultúrpolitikai kérdésekkel, és most semmilyen túlzás nincs a szavaimban, ez a nyugati világ legnagyobb kulturális fejlesztési programja, az egész nyugati világ legnagyobb kulturális fejlesztési programja. És adjunk hálát a Jóistennek, hogy a háromnegyedén túl vagyunk, és a mostani erőviszony-változás Budapesten, ami bekövetkezett az önkormányzati választásokkor, már csak a programnak az egynegyedét-egyharmadát érinti. Azt súlyosan ugyan, hiszen azt éppen megakasztják, azt le akarják állítani, erről van egy vita, meglátjuk, hogy dől el, de mindenesetre legalább a kétharmadát már annak a programnak megvalósítottuk, és ha nem is sikerül teljes egészében, azért tekintélyes részében mindenképpen megvalósíthatjuk ezt az, egyébként rendkívül fölemelő programot. És most csak Budapestről beszéltem. Remélem, Önöknek van módjuk arra, hogy eljussanak a vidéki városainkba, sőt a falvainkba is. Érdemes megnézi a magyar vidéki városok főtereit, a történelmi épületeinket, azon mind lehet érzékelni, hogy ez az ország tudja, hogy számára a kultúra, a kulturális örökség rendkívül fontos, és ez a legkisebb falutól a nemzet fővárosáig, Budapestig igaz.
Amikor erős Magyarországról beszélünk, nem kerülhetjük meg, bár érzékeny téma, az erős hadsereg kérdését sem. Magyarországon 1990-ben még érthető módon élt az a gondolat, hogyha bekerülünk a NATO-ba, akkor meg is van oldva Magyarország biztonságának a kérdése. Ebben az állításban sok igazság van, de ez nem a teljes igazság. Tehát a NATO-tagságunk rendkívül fontos, habár a francia elnök legutóbbi nyilatkozta, amit talán Önök is olvashattak, valamelyik angol hetilap adta ezt, agyhalott NATO-ról beszélt, ami azért figyelmeztető jel. Most nem tartozik a mai tanácskozásunk témájához szorosan, de mindenképpen fölveti azt a kérdést, hogy lehet, hogy 1990-ben még úgy gondoltuk, hogy a NATO-tagság teljes egészében garantálja Magyarország biztonságát, és a NATO egyenlő a biztonsággal, ma ez már biztosan nincsen így. A NATO plusz a nemzeti haderő együtt egyelő a biztonsággal. Tehát nemzeti haderő nélkül a NATO sem képes számunkra biztonságot nyújtani, ezért hozzá kellett kezdenünk a modern magyar nemzeti hadsereg kialakításához is. Ez a folyamat halad. Én nem bántam volna, ha egy-két évvel később kell csak megindítanunk ezt a programot, mert oly’ sok minden másra kell a korlátozott erőforrásokból fordítani, de a helyzet az, hogy a szomszédos országok olyan léptékű hadsereg-korszerűsítésbe kezdtek, amelyeket nem lehetett válasz nélkül hagyni, mert azt nem szabad megengedni, hogy a bennünket körülvevő országok hadereje és a magyar hadsereg ereje közötti különbség egy bizonyos szintnél nagyobbra nőjön. És az fenyegetett. Mert ha ez a különbség túl nagyra nő, akkor később már technológiai okokból azt a különbséget nem lehet vagy csak iszonyatos erőfeszítésekkel és kiadásokkal lehet bepótolni. Ezért hamarabb kellett megindítanunk a nemzeti haderő-fejlesztési programot, mint gondoltuk, mert nem engedhetjük meg, hogy a környező országok hadereje jelentősen fejlettebb legyen, mint Magyarországé. Természetesen az optimális eset az, amikor nem fejlettebb. Ez be fog következni 2026-ra. Tehát 2026-ra a mostani program szerint eljutunk oda, hogy Magyarország nemzeti hadserege képes arra, hogy a NATO nélkül is az emberileg elképzelhető veszélyekkel szemben – tehát ez azt jelenti, hogy nem világháborúra gondolunk, hanem regionális konfliktusra – képes a magyar emberek biztonságát, az államhatárok védelmét és Magyarország fölhalmozott értékeinek a megvédését biztosítani. Ezt 2026-ra teljes magabiztossággal jelenthetjük ki. Ma csak azt tudom mondani, hogy közelítünk ehhez a ponthoz. Nem maradtunk le olyan mértékig, hogy ez reménytelenné váljon, és 2026-ra pedig a térség meghatározó, egyik meghatározó hadserege lesz a magyar hadsereg. Ez egyáltalán nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország külpolitikájának és regionális politikájának a fókuszában a béke, az együttélés, a szövetségkeresés és az együttműködés áll, de a biztonság szempontjait sem helyezhetjük teljesen hatályon kívül.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az erős Magyarország a külpolitikában azt jelenti, hogy először is tudomásul vesszük a helyzetünket, amit mi úgy szoktunk mondani, hogy épelméjű országok nem törekedhetnek arra, hogy megváltoztassák a házszámukat. Tehát lehetne szerencsésebb házszámú Magyarországot is elképzelni, de Magyarország ott van, ahol, és ezen nem lehet változtatni. És ez külpolitikailag azt jelenti, hogy mi egy háromszögben, hatalmi háromszögben éljük az életünket, attól függ, hogy szembe vagy háttal állok a térképnek: balra Berlin, jobbra Moszkva, délen pedig Sztambul. Ez így volt a honfoglalás, túlzok, a honfoglalás óta nem, néhány száz év óta ez így van, és úgy tűnik, hogy egy darabig így is marad. És mindegy, hogy ez tetszik nekünk vagy nem, mindegy, hogy milyen ideológiát folytatunk, a külpolitika a realitások tudománya. Ez a realitás: Moszkva, Berlin, Sztambul, ebben a háromszögben kell berendeznünk az életünket. Itt van szükségünk biztonságra, gyarapodásra, magyar kultúrára, magyar életre, magyar civilizációra. A mi fölfogásunk az, hogy nem egyik vagy másik oldalra kell állni, a mi fölfogásunk az, hogy mind a három erőközponttal jó viszonyt kell ápolni, és olyan politikát kell folytatni, hogy mind a hárman a sikerünkben legyenek érdekeltek. Ez rendkívül nehéz, különösen, hogyha a háromból rendszeresen egy vagy kettő szemben áll a többiekkel. De miután a politika állítólag művészet, ezért ez, miután a művészetben semmi sem lehetetlen, így a politikában sem lehetetlen. És ma például az a helyzet, hogy mindegy, hogy a háromnak egymáshoz való viszonya milyen, Magyarország sikerében ma mind a három ország érdekelt. Ha megkérdezik a németeket, az oroszokat vagy a törököket, hogy ők milyen jövőt kívánnak Magyarországnak, a saját nemzeti érdekük szempontjából milyen Magyarországban érdekeltek, akkor mind a három országban azt fogják válaszolni, hogy egy sikeres Magyarországban érdekeltek. És szerintem ez az a külpolitikai pozíció, amit nehezen alakítottunk ki, nehezen vívtunk ki magunknak, de amit érdemes fönntartani a jövőben is.
Végezetül az erős Magyarországnak az is ismérve, hogy rendelkezik integrációs képességgel, van összetartó ereje és akarata. A Diaszpóra Tanács működése ennek egyik bizonyítéka, de a Kárpát-medencében működő magyar közösségek, a holnap megtartandó MÁÉRT majd ezt jól mutatja, a velük való nemzeti közösség fönntartás is idetartozik. Most ott tartunk már, hogy van Magyarországnak elegendő ereje, hogy ne csak mondja, hanem tegyen is azért, hogy a magyarok a szülőföldjükön maradhassanak. Ez nem könnyű dolog. Önök is ismerik a közép-európai népességmozgási adatokat, hogy a közép-európai országokból mennyien mennek el, leginkább nyugat-európai országokba. Ez nem hagyja érintetlenül a magyar közösségeket sem. Most már nem az a helyzet, hogy Magyarországra jönnek, mint a kilencvenes évek elején volt, talán ilyen is van, hanem az, hogy gond nélkül tudnak menni tovább Magyarországról nyugati irányban. Tehát az általános európai baj elérte a magyar közösségeket is, és miután nekünk az az érdekünk, ez most nemzeti érdek, nem egyszerűen szociális vagy emberiességi szempont, hanem nemzeti érdek, hogy a magyar közösségek boldogulni tudjanak a szülőföldjükön, ezért nekünk olyan lehetőségeket kell adnunk vagy támogatnunk gazdasági értelemben, hogy megérje egyébként a szülőföldjükön maradni. Ezért meghirdettük a felelős szomszédság politikáját, ami két dolgot jelent, Az első, hogy nem vagyunk érdekeltek abban, hogy Magyarország gazdasági fejlettsége és a szomszédos országok gazdasági fejlettsége közötti szint nőjön. De miután megállni meg nem akarunk, mert fejlődni akarunk, tehát nem úgy akarjuk ezt a különbséget csökkentetni, hogy visszafele megyünk, vagy stagnálunk: előre megyünk, ezért egyetlen megoldás van, próbáljuk őket húzni magunkkal. Ezért mi kifejezetten olyan gazdaságpolitikát folytatunk, amely nemcsak Magyarországnak jó, de jó Szerbiának, jó Horvátországnak, jó Romániának, ha hagynák, jó lenne Ukrajnának is. Tehát mi abban vagyunk érdekeltek, hogy velünk azonos ütemben fejlődjenek a szomszédjaink, de legalábbis a Magyarország mai határainak a túlsó oldalán fekvő területek mindenképpen, hogy onnan ne eljönni akarjanak az emberek, hanem ott akarjanak maradni. Ez a felelős szomszédságnak a lényege, és ezért most már gazdaságfejlesztési programokat viszünk közösen a szerbekkel, a románokkal, a horvátokkal, sőt a szlovákokkal is annak érdekében, hogy azok a területek, ahol a magyarok élnek, fejlődjenek. Sőt, miután a legfontosabb gazdaságpolitikai célunk, hogy a magyar kifektetések, tehát a Magyarországon kívüli befektetéseinknek a hozama elérje azt az összeget, amit a Magyarországon befektetett tőke hozamként kivisz Magyarországról, ezért nekünk érdekünk, hogy egyébként a szomszédos országok gazdasága is fejlődjön. Erről nem akarok hosszabban beszélni, de van egy kifektetési programunk. Ennek is van egy tíz-tizenöt éves időtávlata, ahol a cél az, hogy Magyarország, mint mondtam, a 85 százaléka a nemzeti összterméknek export, ez azt jelenti, hogy nagy nemzetközi cégek dolgoznak Magyarországon, nem szociális érzékenységből, hanem profitot termelve maguknak, és ennek a profitnak egy részét rendszeresen ki is viszik. Most azt akarjuk elérni, hogy amennyit így kivisznek Magyarországról, a külföldön működő magyar cégek az ott megtermelt profitból legalább ennyit hozzanak haza. Ehhez nagy befektetések kellenek. Múlt héten történt meg a magyar gazdaságtörténet legnagyobb ilyen típusú tőkekifektetése, vagy külföldön való befektetése, amikor a Mol megvásárolt egy amerikai üzletrészt Azerbajdzsánban, ami több mint egymilliárd euró értékű befektetést jelent. Haladunk ebben az ügyben. Vannak kevésbé látványos fejlemények is. Csak jelezni szeretném, hogy nyilván az ilyesfajta befektetéseknek az első számú célpontja a szomszédos országok területén van, hiszen így tudjuk elérni, hogy profitot is termeljünk, és segítsük is egyébként ezeknek az országoknak a fejlődését, és Magyarország együtt tudjon növekedni és fejlődni a szomszédos országokkal, ami meg előföltétele, hogy a magyarok otthon tudjanak maradni, vagy legalábbis gazdasági okokból ne érezzék úgy, hogy el kell hagyniuk a szülőföldjüket. Így állnak össze ezek a mozaikkockák.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végezetül itt a diaszpóra kapcsán még egy mondatot kell mondjak, és akkor, ha Árpád megengedi, végére is érek a mondandómnak, és ez maga Budapest. Nem mindegy, hogy éppen milyen vezetése van Budapestnek, de összességében egy bizonyos nézőpontból ennek nincs jelentősége, mert Budapest a nemzet fővárosa, és a nemzetbe a diaszpórát is beleértjük. Tehát kell lenni egy helynek, nincs mese, a világban szétszórt nemzet esetében, kell lenni egy helynek, nem akarok túlzásokba esni, de tulajdonképpen egy szent városnak, ami a magyaroknak a városa, ami a magyarok fővárosa, ami a nemzet fővárosa, ami minden magyar városa, és ahova – akárhol is éljen az ember – legalább egyszer az életben el kell jutni. Kicsit úgy, mint ahogy a zsidóknak Jeruzsálem a városuk, ugyanúgy nekünk, magyaroknak Budapest a nemzet fővárosa. És Budapestet ezért, miközben a budapestiek otthona, és fontos, hogy gondoskodjunk az itt élők kényelméről, a nemzet fővárosaként is értelmeznünk kell. És persze a város az itt lakóké, mert az ő otthonuk, de valójában minden magyaré is, mert a nemzet fővárosa. Úgyhogy számunkra Budapest fontos, és nagyon remélem, hogy ezt a minőségét, amit sikerült egyébként elérnie, vagy legalábbis megközelítenie, nem veszíti el a következő esztendőkben sem.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végezetül, bocsánat, Árpád, még egy dolog van. Ez egy fontos lelki vagy erkölcsi kérdés, azért szeretnék még beszélni róla itt, a végén. Mert az elmúlt éveknek a legsúlyosabb küzdelmei és az előttünk álló évek legsúlyosabb küzdelmei mind a migrációval függnek össze. És ismerik a magyar álláspontot, beszéljünk egyenesen: bevándorlásellenes kormányunk van, jobb, hogyha ezt mi is mondjuk, úgyis mondják ránk, ismerjük ezt el. Inkább értelmezzük, hogy ez mit jelent. Bevándorlásellenesek vagyunk, mert egy fogyatkozó népességű ország nem ringathatja magát abba az illúzióba, hogy darab-darab, és amennyiben a természetes fogyást, amennyit veszítünk a természetes fogyással, tudjuk pótolni majd külföldről érkezettekkel, merthogy darab-darab. Lehet, hogy a liberális gazdaságpolitika számításai szerint ez így van, mert az elvesztett munkakultúra meg a beérkezők munkakultúrája között mindig lesz különbség, ilyen problémákat látunk a világban, de nem darab-darab. Magyart csak magyarral lehet pótolni, ez a mi fölfogásunk, és ezért bevándorlásellenesek vagyunk, mert nem akarjuk, hogy Magyarország abba az illúzióba ringassa magát, hogy meg tudja oldani a népességfogyását saját erőfeszítés nélkül. Ezt ne higgyük el, hanem arra emlékeztessük magunkat, hogy bajban vagyunk, és tennünk kell annak érdekében, hogy ne legyünk ilyen bajban. És ne válasszunk könnyű megoldást, a könnyű megoldás az rossz helyre vezet. Tehát ezért a migrációval kapcsolatos küzdelmeket folytatni fogjuk, mert a migráció világjelensége nem fog elmúlni, itt marad velünk. Afrika éppen csak mozgolódik. Eddig Ázsia jelentette a problémát, Pakisztán, Szíria, és így tovább, nyolcvan-egynéhány országból érkeztek hozzánk, amikor áttrappoltak Magyarországon, de az igazi nagy tömegek Afrikában fognak majd megmozdulni. Tehát nekünk továbbra is bevándorlásellenes politikára van szükségünk. Nem akarok érvelni, az előbb elmondott demográfiai szemponton túl vannak nyilvánvaló biztonsági érdekeink, vannak nyilvánvaló gazdasági érdekeink is. De miért hozom ezt ide? Azért hozom ide, mert miután kemények vagyunk bevándorlás kérdésben, és a bevándorolni akarók egy tekintélyes része valóban elesett ember, nehéz helyzetben élő ember, ez mindig okoz lelki problémát. Figyeljük a Vatikán állásfoglalásait ebből a szempontból, figyeljük saját magunkat is, nem olyan jóleső érzés bajban lévő embereket nagyon világos, kemény határozottsággal megállítani a magyar államhatáron és világossá tenni, hogy a nemzetközi szabályoknak megfelelően mi csak azokat engedjük be, akiket a genfi menekültügyi konvenció szerint be kell engedni, de gazdasági migránsokat nem engedünk be, ez nem egyszerű munka. És ilyenkor az ellenfeleink, mert közben Magyarországon is sokan bevándorláspártiak a politikában, anélkül, hogy idekevernék pártkérdéseket, de lássuk be, hogy a magyar politikában nagyon sok bevándorláspárti erő van. Brüsszel maga is bevándorláspárti erőközpont. A nyugat-európai országok kormányzópártjainak tekintélyes része bevándorláspárti, másképp gondolkodnak erről az egészről, mint mi, ezért mi folyamatos támadás alatt vagyunk. És a támadásnak az a lényege, hogy kőből van a szívünk, hogy nem vagyunk jó emberek, hogy mi nem segítünk azokon, akiknek egyébként segítségre volna szükségük. Nagyon fontos, hogy ebben az ügyben világosan, kristálytisztán beszéljünk, és világosan kimondjuk, a magyarok jó emberek, ez egy jó ország, ez egy jó nemzet, jóra törekvő nemzet, és az emberek igenis fogékonyak, sőt tenni is hajlandóak a jó érdekében, csak másképpen, mint azok, akik bevándorláspártiak. A mi álláspontunk az, hogy a segítséget kell odavinni és nem a bajt idehozni. Mert nem az a megoldás, hogy beengedjük a migránsokat, hanem az a megoldás, hogy élhető életet segítünk nekik teremteni ott, ahova születtek. Ezért a segítséget kell odavinni, nem a bajt idehozni. Most unalmas lesz, amit mondani fogok, de fölolvasom egyenként azokat a segítségeket, amiket Magyarország az elmúlt években a migráció sújtotta területeken nyújtott.
Tell Aszkuf, egy iraki település megrongált lakóházainak újjáépítése: 580 millió forint. Nem mindig fogom fölolvasni a tételeket, csak a listát akarom Önöknek bemutatni. Erbíli Szent József Kórház egyéves gyógyszertámogatása: ezeket mind mi fedezzük. Az alkosi iskola újjáépítése, erbíli iskolaépítés, iraki jezidi menekültek helyben maradását és hazatérését elősegítő programok támogatása, a Szír Ortodox Egyház számára humanitárius segítségnyújtás. Oktatási, kulturális és otthonteremtő projektek Latakiában és Homszban. Árvaház újjáépítése Homszban lengyel–magyar kormányközi együttműködéssel. A Szír Katolikus Egyház számára humanitárius segítségnyújtás: 310 millió forint. Maiduguri egyházmegye, Nigéria: iskola- és kórházépítés 310 millió forintért. Sokoto egyházmegye, Nigéria – ezek keresztény területek egyébként – iskola- és kórházépítés: 324 millió forint. Church of Christ In Nations, protestáns egyház, Nigéria, menekültek hazatérését és mezőgazdasági tevékenységét támogató programok: 162 millió forint. Melkita iskola újjáépítés görög katolikusokkal Idlibben. Damaszkuszi Riaya Iskola rekonstrukciója és fenntartása 794 millió forint értékben. A Homszba visszatelepülő családok otthonainak lakhatóvá tétele. Menekült családok megsegítése Jordániában, a jeruzsálemi latin patriarchátus jordániai vikariátussal együttműködve. Markai iskola energetikai korszerűsítése. Az asszír keleti egyház számára papnevelő szeminárium- és templomépítés. Az antióchiai szír maronita katolikus egyházzal munkahely-teremtési és családmegtartó tevékenység támogatása Libanonban. A libanoni Szent Lélek Egyetem középkori templomok rekonstrukciója Libanonban. A szíriai és libanoni nemzeti evangélikál zsinattal menekült családok ellátása. Az örmény protestáns egyházzal Szíriában menekült családok ellátása: 310 millió forint. Nyitott kórházak programban való részvétel Szíriában, Damaszkuszban és Aleppóban ingyenes ellátást biztosító kórházak támogatása 505 millió forint értékben. Hozzájárulás a Karakosz keresztény többségű város újjáépítéséhez a moszuli szír katolikus érsekséggel. Um al Noor általános iskola felépítése Erbílben 320 millió forintért. A mbuji-mayi Szent Rafael szemészeti klinika működésének és bővítésének támogatása. Egy fantasztikus ember, Hardi Richárd testvér dolgozik ott; 320 millió forint értékben. A trappista ciszterci nővérek tarkalaki kolostora Szíriában újjáépítése. A Migbare szegénykórház fejlesztésének támogatása Addisz-Abebában. A Mai Aini menekülttábor fenntartásának támogatása. Ugyanez még egyszer, másik 161 millió forint értékben. Ugyanez harmadszor, 161 millió forint értékben. A malária klinika működésének támogatása Adamawa államban, a Nigéria Evangélikus Egyházzal közösen. Ezek az állami, kifejezetten magyar állami programok. És ezen kívül még a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, észak-iraki belső menekültek számára élelmiszerellátást biztosít, Alkosban, Karakosban, Basikában lakóépületeket, iskolákat és vízhálózatokat épít újjá. Öt iskolát építenek újjá Karamlesben, Basikában, Karakosban Telkaifban és vízhálózatot Karakosban, és az iraki jezidi menekültek támogatását és helyben maradását segítő programot is csinálnak. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat palesztinai és jordániai projekteket támogat 70 millió forint értékben, és kórház-helyreállítást végeznek Aleppóban. És ezen kívül van egy ösztöndíjprogramunk keresztény fiatalok számára a migráció sújtotta területekről, akiket idehozunk, kiképezünk, és utána hazaküldünk. Ők olyanok, akik kiszorulnak a saját országaikban, általában a keresztény vallásuk miatt, számukra külön ösztöndíjprogramot biztosítunk több mint 1.380 millió forint értékben. És ezen kívül még van egy programunk, amely nemcsak a migrációtól sújtott területekre összpontosít, de azok az országok mind benne vannak, amikor ösztöndíjat adunk vallási felekezetre tekintet nélkül, nemzeti alapon, magyarországi egyetemeken való részvételre, 100 százalékos magyar állami finanszírozással. Csak szeretném világossá tenni az Önök számára, hogy miközben mi egy nagyon szilárd bevándorlásellenes politikát folytatunk, Önöknek semmi okuk nincsen arra, hogy szégyenkezzenek emiatt, mert eközben hűek vagyunk, komolyan vesszük azt az állításunkat, hogy a segítséget kell odavinni és nem a bajt idehozni. Magyarország jó ország, a jó emberek országa, és ahol tudunk, segítünk.
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!
