Jó reggelt kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nehéz műfaj ez. Ha jól értem, akkor megtisztelnek azzal, hogy meghallgatják a gondolataimat a sajtó jelenlétében és utána a sajtó nélkül is. Ez igazán okos elrendezése a dolgoknak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A közösségünk, a diaszpóra tanács azért jött létre, hogy évről évre egyszer összegyülekezvén áttekintsük, hogyan is áll a közösségünk, vagyis a magyar nemzet helyzete itthon és a világban, és miután áttekintettük azt, ha szükséges – és általában szükséges –, akkor cselekvési tervet fogadjunk el, eldöntsük, hogy mit valósítunk meg a következő egy évben. Miután világnemzet vagyunk, ezért csak a Kárpát-medencei magyarok összegyülekezése nem fejezi ki és nem testesíti meg a teljes magyar nemzet akaratát, a diaszpóra tanács nélkül, a diaszpóra tanácshoz tartozó szervezetek és a világban szerteszét élő tagjai nélkül a magyar nemzet nem lehet teljes és nem lehet egységes. Az Önök hivatása és küldetése velünk együtt az, hogy évente összegyülekezvén kijelöljük a helyünket, értelmezzük a pozíciónkat, és megfogalmazzuk a teendőinket. Általában a magyar nemzet történetéből kétfajta teendő szokott következni a mindenkori kormányok, illetve a nemzeti közösségünkért felelősséget érző férfiak és nők számára, hogyan lehet a hazát megvédeni, és hogyan lehet megerősíteni. Tekintettel arra, hogy több mint 1100 évvel ezelőtt az őseink éppen ezt a huzatos helyet választották ki, egy olyan helyet, amely mindig is útvonalak metszéspontját adta, keresztülmentek rajtunk nemcsak a kereskedelmi, hanem a hadi útvonalak is. Kevés olyan civilizációs megrázkódtatás és veszély érte az európai kontinenst, amely valamilyen módon ne haladt volna, ne gázolt volna keresztül rajtunk, ezért semmi túlzás nincsen abban a gyomorból föltörő ösztönnek, miszerint az első gondolatunk mindig az, hogy milyen veszély fenyeget most éppen bennünket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen ezeknek a veszélyeknek a mértéke az elmúlt két évtizedben jelentősen csökkent, hiszen Magyarország nem egyedül áll Közép-Európában, hanem több fajta fontos közösséget is sikerült maga köré kiépítenie, illetve sikerült már létező közösségekhez csatlakoznia.
Azzal, hogy Magyarország a NATO tagjává vált, a katonai biztonság ma elérhető legmagasabb szintjét garantáltuk a hazánk számára. Ez persze nem jelenti azt, hogy saját hadseregre ne lenne szükségünk, és a feltételes mód itt különösképpen is indokolt. Kétségkívül vannak katonai erőink, de ha megnézzük az Európában, a szomszédságunkban zajló haderő-fejlesztési programokat és a mögötte álló költségvetési erőforrásokat, akkor jól látható, hogy a következő néhány év egyik fontos feladata lesz, hogy ne maradjunk le a térség többi hadseregének ütőerejétől, és Magyarországon is megvalósuljon egy olyan biztonsági fejlesztés – a NATO keretein belül egyébként, de nemzeti alapokon –, amely a magyar hadsereget komolyan vehetővé és tényleges erőkifejtésre alkalmassá teszi.
A védekezésnek a másik formája pedig az volt, amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Ez egy nagyon régi vitát, talán azt is mondhatnám, hogy le nem zárt vitát hosszú időre eldöntő elhatározásunk volt, hiszen az a kérdés, hogy egy tízmilliós anyaország miképpen tudja a legnagyobb egzisztenciális biztonságot és az elérhető legjobb jólétet megteremteni a polgárai számára. És be kell látnunk, hogyha egy tízmilliós ország csak a saját maga tízmilliós piacában gondolkodik, akkor mind az ellátásunk, az életszínvonalunk biztonsága, mind pedig az elérhető életszínvonal és jómód magassága alacsonyabb lesz, mint hogyha egyébként egy exportra is építő gazdaságpolitikát építenénk ki. Tehát ha Magyarország boldogulni akar, akkor tagja kell legyen egy olyan tágasabb kereskedelmi és gazdasági térnek, amely lehetőségeket ad a számunkra. Miután az I. világháborút követően elveszítettük a területeink nagy részét, ráadásul éppen azokat, amelyeken a természeti erőforrásaink nyugodtak, az, ami megmaradt, nem kecsegtet bennünket sem bányakincsekkel, sem energiaforrásokkal, következésképpen annyit tudunk kihozni magunkból, amennyit a fejünkkel, az eszünkkel és az izomerőnkkel megvalósítunk. Tehát Magyarország csak munkából tud megélni; munkából és teljesítményből. Ráadásul mint tízmilliós piac kicsik is vagyunk, nekünk tehát jelentős exportteljesítményre is szükségünk van, ha egy biztos és magas életszínvonalat akarunk elérni Magyarországon csatlakoznunk kell, részévé kell válnunk valamelyik nagyobb gazdasági térnek, és erre a dilemmára kézenfekvő megoldást az Európai Unió jelentette a számunkra.
Időközben az is kiderült, hogy nem mellőzhető, nem elhanyagolható az a geográfiai és történelmi tény, hogy mi az Európai Uniónak Közép-Európa részeként vagyunk elemei, vagyis Magyarország nem önállóan csatlakozott az Európai Unióhoz, bár jogilag a helyzet kétségkívül így áll, de a valóságban Közép-Európa csatlakozott az Európai Unióhoz, és ezt az összefüggést, már minthogy Magyarország nemcsak Európának, hanem Közép-Európának is része, sőt meghatározó része, egyre világosabban sikerül megtestesítenünk az ország politikájában. Soha nem volt Közép-Európának ekkora befolyása európai ügyekre – vagy legalábbis az Árpád-házi királyok óta vagy talán Mátyás óta biztosan nem –, mint éppen most, amikor a lengyelek, a csehek, a szlovákok és magyarok a V4-es formációban közösen képviselik a stratégiai érdekeiket az Európai Unió térségében, illetve színpadán.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mi együttléteinknek az az előnye van, illetve megadatott az az előnye, hogy nem egyszeri alkalmak, hanem minden évben egyszer létrejövő találkozófüzérről, vagy sorozatról beszélhetünk, és így nem kell mindig mindent a nulláról kezdenünk, hiszen már sok dolgot korábban elmondtunk, amire építhetjük az éppen aktuális gondolatainkat. Ez azt a lehetőséget is megadja, hogy az ember mindig elolvashatja, hogy mi hangzott el az egy évvel ezelőtti tanácskozásainkon. Ezek tanulságos olvasmányok, Önöknek is javaslom, hogy egy-egy év elmúltával akár a saját szavaikat is – ne csak az enyémeket – olvassák vissza, és látni fogják, hogy mi volt abból maradandó, és mi az, amit az idő meghaladott. Én is ezt tettem tegnap este, mikor Önökhöz készültem. Újra elolvastam a múltkori beszélgetésünk jegyzőkönyvét, és kigyűjtöttem azokat az állításokat, amelyek ma is érvényesek. Ezeknek az összegzésével kezdem mintegy fundamentumául a későbbi gondolatoknak.
Az első dolog, amit tavaly ilyenkor mondtunk, és úgy érzem, kiállta az idők próbáját, az, amikor azt mondtuk, hogy ma már senki sem vitatja, hogy a magyar társadalom és gazdaság megújításának érdekében tett kísérleteink és átalakításaink 2010 után sikeresek voltak. Ez egy évvel ezelőtt talán túlzóan magabiztos mondatnak is számított. Ma már nem minősül annak. Amikor az amerikai elnökkel lehet arról beszélni, hogy azért nem látogattuk meg a Fehér Házat az elmúlt években, mert ott feketebáránynak számítottunk, és ő azt mondja, hogy de hát én is, mármint ő, és így aztán „it is rather positive than negative,” akkor az ember úgy érzi, hogy az idő mégiscsak őt igazolta. Tehát az a vita, hogy most akkor feketebárányok vagyunk-e, vagy egy sikertörténetet jelent Magyarország, úgy dőlt el, hogy feketebárányok voltunk, és éppen ezért sikertörténet a mienk. Lényegében ezt mondhatjuk a mögöttünk hagyott jó néhány év átalakítási kísérleteiről.
A második állításunk az volt egy évvel ezelőtt, hogy Magyarország éppen a gazdasági eredményei miatt Európában sokkal inkább a megoldáshoz tartozik és nem a problémához. És akkor elmondtuk azt is, hogy mindezt kellő szerénységgel kell kijelentenünk, még véletlenül sem szabad azoknak a hibáját elkövetnünk, akik állandóan saját magukat ajánlgatták nekünk, mint egyedül üdvözítő megoldást a gazdaságunk korszerűsítésére.
A harmadik állítás, amit tettünk, és kiállta az idők próbáját, az volt, hogy egy világforgatag kellős közepén vagyunk, egy nagy világátrendeződés időszakában élünk, és komoly feladatot jelent megérteni, fölfogni, földolgozni és beépíteni saját nemzetstratégiánkba mindazt, ami történik, válaszolni arra, hogyan kell idomulni, alkalmazkodni, hol kell vele szembeszegülni, hol lehet értelmesen széllel szemben hajózni. Ez az állítás, azt gondolom, hogy megállja a helyét. Az elmúlt egy évben lezajló politikai folyamatok, a britek kilépése az Európai Unióból, az amerikai elnökválasztások meglepő eredménye, az a várakozás, hogy az nem egy választás volt mindösszesen, hanem egy új korszakot is nyit, és egy amerikai válasz megfogalmazására ad lehetőséget, a nagy világátrendeződés tekintetében mind alátámasztja azt a korábbi értelmezésünket, hogy nem egyszerűen csak egymás után telnek a napjaink, hanem egy a világ korábbi formájától távolodó időszak közepette éljük az életünket.
Azt is megfogalmaztuk negyedik állításként egy éve optimistán, hogy mindannyiunknak jó esélye van arra, hogy mi még látni fogjuk azt az új világrendet is, ami kikerekedik ebből a forgatagból. Látni fogjuk azt az új világrendet, amelybe szépen lassan átnő, átcsúszik és átszenvedi magát a világ.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha ma elolvassák a világ jövőjéről szóló elemzéseket, akkor visszatérő közhelyként találkoznak azzal, hogy az előttünk álló évszázadban a világ öt legjelentősebb gazdaságából négy a csendes-óceáni térségben lesz, szemben a korábbi időszakkal, amelyre inkább az atlanti korszak volt jellemző. És ez a megkérdőjelezhetetlenül ma már mindenhol elfogadott tény komoly következményekkel jár Európa jövőjére nézve is.
Azt is megfogalmazhattuk legutóbb ötödik állításként, hogy a nyugati dominanciára épülő világgazdasági rend végfázisában van. Azt is megfogalmaztuk, hogy ezek a változások a katonai világtérkép átrajzolásával is együtt járnak, és a nyugati világ katonai dominancia korszaka is lezárul. Ide egy nagy kérdőjelet azért még tehetünk, ez még nem evidens, de ha figyeljük mindazt, ami Ázsiában történik, akkor talán ez az állítás is értelmesnek minősíthető.
És azt is mondtuk, hogy van világpolitikai következménye is mindannak, ami a gazdaságban és a katonapolitikában zajlik, mert a hangsúly korábban az emberjogi, filozófiai alapokon kiinduló politikai diskurzuson volt. Ez most meg fog változni. Vagy ha emberjogi diskurzusról beszélhetünk, akkor a hangsúly a szóösszetétel első tagján lesz. És nem a másodikon. Mi is az ember? Mit kell tennünk azért, hogy megvédhessük? Mit jelent az ember a modern korszakban? Mik azok a bioetikai és új kihívásokra választ adó állítások, amelyeket be kellene építenünk a modern gazdaság és társadalompolitikánkba? Röviden persze ezt úgy szokták a publicisták megfogalmazni, hogy a politikai korrektségnek a korszaka ér véget. Ez is igaz, bár a balosok vagy a baloldali világhagyományokhoz kötődők azt állítják, hogy a politikai korrektség nem más, mint egy önként választott korlátozás, de mi, akik benne vagyunk a politikában, ezt egyáltalán nem éreztük így, egyáltalán nem vállaltunk semmilyen korlátozást, mégis korlátozva voltunk. Sőt, óriási stampinggel ütöttek mindenfajta bélyegeket a homlokunkra. Ha nemzetről mertünk beszélni, akkor azt nacionalistának minősítették. Hogyha beszélni kezdtünk az emberi létezés teremtéshez kapcsolódó dimenzióiról, akkor klerikálisak, feudálisak és középkoriak voltunk. Hogyha a családról kezdtünk beszélni, és azt mondtuk, hogy mi úgy tanultuk, hogy van egy férfi meg egy nő, ebből lesz egy házaspár, és ebből lesznek gyerekek, és ez egy olyan természetes rendje a világnak, és ha ezt az ember kimondta, akkor szexistának meg homofóbnak minősítették. Tehát én nem éreztem ezt a politikai korrektséget önként vállalt korlátozásnak, és mint a helyes, rendes, tisztességes, becsületes viselkedés szinonimájának, hanem inkább politikai elnyomásnak éreztük mindig is, hiszen aki ebből a diskurzusból kilógott, azt megbélyegezték, megszégyenítették és feketelistára tették, megpróbálták elszigetelni. Ez az igazság. A politikai korrektség, mint beszédmód a szellemi világelnyomás egyik legnyilvánvalóbb eszköze volt. Most abban reménykedünk, hogy ettől sikerül megszabadulni, vagy legalábbis ennek a szellemi elnyomásnak az amerikai lábát sikerült kiütni. Még itt, Európában vannak gondjaink, ez kétségkívül így van, de itt is küszöbön állnak olyan változások, amelyek reményeink szerint mindezt meg fogják változtatni, és visszatérhetünk a politikának ahhoz a korszakához, ahol a kulcsszó a szabadság volt, a szabad disputa, a szabad diskurzus, ahol nem kellett félni az embernek, ha esetleg nem jól formulázza meg a gondolatait. Nem kellett félnie attól, hogy a gondolatainak konzervatív jellege miatt eleve kirekesztik az értelmes és becsületes emberek közösségéből. Abban reménykedünk tehát, hogy a világ visszatér a szabadsághoz. Ahogyan mi rossz angolsággal mondjuk ezt itt, Magyarországon: a liberal non-democracy helyett végre visszatérhetünk a demokráciához, amelynek lényege a szabadság.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezt is finoman, de jeleztük már egy évvel ezelőtt is. És az amerikai elnökválasztás is világossá tette, hogy a demokráciaexportra épülő külpolitika korszaka talán lezárulhat. Ezzel kapcsolatos reményeket is megfogalmaztunk egy évvel ezelőtt. Az a gondolat, hogy kulturális struktúráktól, hagyományoktól és gyökérzettől függetlenül a világ minden részére ráerőltetjük, oda exportáljuk a saját, egyébként keresztény kulturális gyökerekből kinőtt, felvilágosodással keresztezett, politikai gondolkodásmódunkat és azokat az intézményrendszereket, amelyek erre a hagyományra épülnek, és azt gondoljuk, hogy az az egészséges, ha a világon mindenhol mindenki ezt követi, függetlenül attól, hogy mi a vallási háttere, mi a kulturális háttere, mi a nemzetfejlődésnek az íve, talán ez a gondolat, ez az ostoba, egyszerű és primitív gondolat, hogy a demokráciát exportálni lehet olyan helyekre is, ahol nincsenek rá vevők, ez a gondolat is reményeink szerint eltűnik a világpolitikából. Ez nem jelenti azt, hogy eszmék, eszmények és örök emberi értékek mellett ne kellene kiállnunk a világ minden részén, de ezeket semmiképpen nem egy demokráciaexportba összecsomagolt és megszerkesztett formában kell tennünk, hanem inkább úgy, hogy szabadságot adunk az adott kultúrában és területen élők számára, hogy meghatározzák a saját életükhöz leginkább illeszkedő politikai intézményrendszert.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt is elmondtuk, és sajnos ez továbbra is érvényes – ez volt a hetedik állításunk egy évvel ezelőtt –, hogy az európai gazdaság továbbra is szklerotikus, rugalmatlan, és nem találja a felgyorsult idő által diktált ütemben a világgazdasági kihívásokra adandó válaszokat. Ez sajnos így van. Ma is azt láthatjuk Európában, és ezen mi, magyarok nem is tudunk változtatni, hogy egész addig, amíg az eurózóna nem jut dűlőre saját magával, addig az európai gazdaság ezt a felemás teljesítményt mutatja majd, mint amely most rajzolódik ki az Önök szeme előtt. Az eurózónához tartozó országok – és ők a nagyok, az igazán súlyosak – stagnálnak, azok az országok, amelyek meg nem tartoznak az eurózónához, mint például a visegrádi négyekből hárman vagy éppen a skandinávok, azok pedig elég szépen fejlődnek, és gazdasági növekedés tekintetében kétszer-háromszor is meghaladják az eurózóna teljesítményét. De miután a tömeget, a tőkesúlyt az eurózóna adja, amíg ott nem dől el, hogy akkor visszajönnek belőle a tagok, és ezt a tervet föladják, vagy előrefele mennek, és az elakadt programot végigviszik, és akkor a közös monetáris politika mögé közös gazdaságpolitikát, költségvetési politikát és közös felelősségvállalást is helyeznek, mert vagy egyik vagy másik irányban el kell indulni, ha ez nem következik be, akkor maradunk ott, ahol most éppen vagyunk, és amely helyzetből nagyobb gazdasági teljesítmény nem várható, mint amit az elmúlt néhány évben tapasztaltuk.
Egy évvel ezelőtt nyolcadik állításként beszéltünk arról, hogy a bevándorlás kérdése hosszabb távon is velünk marad. Ezt telibe trafáltuk. Ma már abban teljes egyetértés van, hogy itt nem egy egyszeri migránsrohamról beszélhetünk, amelyet a 2015-ös évben el kellett szenvednünk, hanem egy olyan világjelenséggel állunk szemben, amely el fog bennünket kísérni az életünk következő évtizedében, és folyamatosan törődni kell vele, figyelnünk kell rá, és választ kell adni az általa fölvetett kérdésekre is. Talán ma lesz mód arra, hogy erről részletesebben is beszéljünk.
Beszéltünk arról – ez volt a kilencedik állítás egy éve –, hogyha a kontinensünk, mármint Európa így folytatja, akkor megszűnik demokratikus kontinensnek lenni. Erős állítás, talán sokan sértőnek is gondolhatják, de az egy évvel ezelőttihez képes ma már ez is inkább közhelynek minősül, hiszen jól látható, hogy az úgynevezett főáramot képviselő elit, politikai vezetése a mi kontinensünknek számos kérdésben egyre távolodik az őt megválasztó és az ő számára a politikai hatalomgyakorlás alapját jelentő saját népétől. Ez igaz a gazdaságra, igaz néhány biztonsági kérdésre, és különösképpen igaz a migráció kérdésére. És ha ez a távolság az emberek, a választópolgárok, a nép és az általuk választott vezetők között egy elviselhetetlenül tág ollóként kinyílik, abban az esetben a demokrácia maga kerül veszélybe. Ma éppen ez a jellemzője az európai politikának. Lesz-e Európában demokrácia vagy nem, valamilyen kapcsolatba, átfedésbe kerül-e ismét a népakarat és a politikai elit által hozott döntések világa vagy sem. Azok a politikai változások, amiket látunk Európában, mind erre a helyzetre adott válaszok. Ilyen volt maga a Brexit. Ilyen lehet a hétvégén bekövetkező olasz népszavazás. Ilyen lehet a hétvégén előttünk álló osztrák elnökválasztás. Jól láthatóan ez a fő kérdése a márciusban esedékes hollandiai választásnak, és ha valaki figyelte a francia elnökválasztás előkészületeit, amikor a jobbközép megválasztotta a maga elnökjelöltjét, akkor ez a kérdés került ott is középpontba, sikerül-e helyreállítani Franciaországban a nép, a választópolgárok és a vezetők közötti szellemi, politikai egységet vagy sem. Ez a legfontosabb programpontja, illetve programpontjainak jelentése a megválasztott jobboldali elnökjelölt részéről.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tehát demokráciakérdés áll előttünk ma Európában. A következő, tizedik állításunk, amit tavaly megfogalmaztunk, a migrációhoz fűződött, és arról szólt, hogyan jött létre az abszurd koalíció az embercsempészek, a saját hazájukban rossz politikát folytató diktátorok és a nyugat-európai emberjogi civil szervezetek, NGO-k között, amelyek összességében az egész migránsválság mögötti fölhajtóerőt létrehozták. Itt hazánk egy-két polgárát név szerint is megemlíthetnénk, de a jó ízlés ezt nem engedi meg, hiszen nem azért jöttünk össze, hogy egy-egy barátunkról emlékezzünk itten meg, de kétségkívül a magyaroknak is kitüntetett szerepe van abban, hogy ilyen hálózatok ebben a térségben működhetnek a saját nemzeti érdekeinkkel szemben.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A következő állítás, amelyet megtettünk, úgy hangzott, hogy Magyarországnak ma leginkább az anyaország megerősítésével kell foglalkoznia. Megfogalmaztuk azt a tézist, hogy a diaszpórában élő magyarok számára a legnagyobb segítséget az jelenti, hogyha az anyaország folyamatosan erősödik. Erősödik gazdaságilag, erősödik szellemiekben, erősödik lelkiekben és erkölcsiekben, és erősödik külpolitikai befolyását tekintve is. Gyenge anyaország nem tud jó diaszpóra politikát folytatni. Azt csak akkor lehetséges, hogyha az anyaország erősödik, expanzióban van, növekszik, erősödik, és növekvő presztízst vív ki magának. Ez adja az alapot ahhoz, hogy aztán utána mind pénzügyi, mind szellemi értelemben kiváló diaszpóra politikát tudjunk folytatni. Úgy emlékszem, hogy a múltkoriban ebben egyetértettünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt tudom Önöknek mondani, hogy ma reggel kijöttek a legújabb munkanélküliségi adatok, amelyek azt mutatják, hogy Magyarországon az elmúlt negyed évben a munkanélküliség 4,7 százalékra csökkent, 5 százalék alá esett. Közel vagyunk ahhoz, amit teljes foglalkoztatásnak lehet nevezni. Valahol a 3,5 százalék környékén mondják azt, tehát amikor a munkanélküliségi arány 3,5 százalékot mutat, szokták a szakértők azt mondani, hogy lényegében a munkanélküliség megszűnt, mert az csak a folyamatosan megújuló munkaerőpiac elkerülhetetlen jelensége, egy átmeneti munkanélküliség. Lényegében egy 3,5 százalékos munkanélküliségi mutatóval működő országban ki lehet jelenteni, hogy mindenkinek van munkája, vagy mindenki talál magának munkát, aki dolgozni akar. Magyarország ehhez nagyon közel van. Ez nem volt kis feladat, hiszen meggyötört bennünket a kommunista időszak, és meggyötört bennünket az átmenet is, amely ezt követte, ez a zavaros húsz esztendő. És ennek eredményeképpen létrejöttek olyan társadalmi rétegek és csoportok, amelyeknek a bekapcsolása a segélyezettek világából a munkából élők világába rendkívüli erőfeszítéseket igényelt mind az ő részükről, mind pedig a politikai vezetés részéről, hiszen jelentős csoportok jöttek létre Magyarországon, amelyek megtalálták a maguk számítását a segélyalapú gazdaságban is. Mert ha ügyesen manővereztek a segélyekkel, hogyha ügyesen manővereztek a helyi önkormányzatnál meglévő kapcsolatokkal, hogyha a családtámogatásnak a nagylelkű lehetőségeit ügyesen használták ki, akkor bizony össze lehetett rakni egy akkora havi összeget, amely magasabb volt, mint a munkából élő emberek, mondjuk, minimálbére. És ez mégiscsak egy lehetetlen állapot. Ezt nevezzük mi segélyalapú gazdaságnak. És innen kellett eljutnunk egy munkaalapú gazdaságba, csak régen volt, ezért nem biztos, hogy mindenki emlékszik rá, 2010-ben jövedelempótló támogatásért, tehát ami a munkabért pótló szociális segély volt, 550 ezren jelentkeztek be minden hónapban. Ez a szám most valahol a 200 ezer alatt van. Ez jól mutatja, hogy mennyi embernek sikerült vagy a közmunka révén vagy pedig a gazdaság bővítése révén munkalehetőséget adni, és nyugodtan kijelenthetjük, ez egyébként a nyugati balosok támadásának az egyik fő magyarázata is, hogy Magyarország nem egy segélyalapú társadalom többé, hanem egy munkaalapú társadalom, amelyről én azt gondolom, hogy közelebb áll ahhoz a karakterhez, ahhoz a nemzetkarakterhez, ami bennünket, magyarokat általában jellemez, és amely egyszerre kéri számon a mindenkori gazdaságpolitikán a méltányosságot, a teljesítményt meg az igazságosságot. Meggyőződésem, hogy egy munkaalapú gazdaságban ennek inkább meg tudunk felelni, mint egy segélyalapú gazdaságban.
Nos, tisztelt Hölgyem és Uraim!
Összességében azt tudom mondani Önöknek, hogy a munkanélküliségi számunk javulása jól mutatja a gazdaság helyzetének általános képét is. A dolog úgy fest, hogy a következő öt évben, hacsak valami irtózatos butaságot nem csinálunk, amit miután magyarok vagyunk, sosem lehet kizárni, hogyha nem vezetjük saját magunkat valami politikai fölfordulásba, és hogyha a vezetőink, amire szintén volt azért már példa, nem veszítik el a józan eszüket, akkor azon a pályán, amelyre a magyar gazdaságot sikerült ráállítanunk, tovább tudunk haladni, és a következő előre látható öt évben Magyarország folyamatos erősödésével számolhatunk. Ez nemcsak a szerencsének köszönhető, bár kétségkívül az élethez az is kell, hanem elsősorban annak a munkának, amit az elmúlt hat évben Magyarország közössége, és most nem a kormányról beszélek, hanem minden magyar ember, aki hajlandó volt dolgozni, elvégzett. Ez adja a strukturális biztonságát az előttünk álló öt évnek.
Hasonlóképpen szükséges ehhez a sikerhez, vagy szükség volt ehhez a sikerhez arra is, hogy ne egyedül legyünk sikeresek. Ugyan romantikus és szép látvány elgondolni, amikor mindenki jóval kevésbé sikeres, mint mi, mi azonban hasítunk előre, de az élet ezt a lehetőséget nem kínálja föl nekünk, mert sikertelen szomszédok között sikeresnek lenni – ezt mindenki tudhatja a saját életéből – meglehetősen nehéz. És úgy, ahogy nehéz otthon a saját házunkban fönntartani rendet, biztonságot és jómódot, miközben minden szomszédunk sokkal rosszabb állapotban van, mint mi, ez ugyanígy igaz, ez a törvényszerűség igaz a politikára is. Tehát mi sikeres szomszédokban vagyunk érdekeltek, mert igazából térségként tudunk fölemelkedni és megerősödni. És azzal, hogy a V4-ekkel, tehát a szlovákokkal, a csehekkel, a lengyelekkel egy olyan közösséget találtunk, amelyben bizalom van, amelyben van dinamika, amelyben van erő, és amely Európa gazdasági növekedésének a javát adja a következő öt évben, ezzel szerintem a külső környezete a mi gazdasági sikereinknek is létrejött. Ezért nekünk elemi érdekünk, térségi érdekünk és nemzeti érdekünk is, hogy a visegrádi négyeknek a pozíciója annak minden tagjára kiterjedően folyamatosan erősödjön.
Talán illendő mondanom néhány gondolatot déli vidékeinkről is. Láthatták talán tegnap a magyar külügyminiszternek azt a nyilatkozatát, amelyben azt mondta, hogy mi nem fogadjuk el az Európai Uniónak azt a készülődő döntését, hogy a következő öt évben nem kívánják bővíteni az Európai Uniót. Itt természetesen mi nem Törökországra gondolunk, hanem a Balkán államaira gondolunk. Elsősorban gondolunk Montenegróra, Macedóniára, és gondolunk Szerbiára. Azt gondoljuk, hogy Magyarországnak az az érdeke, hogyha a déli szomszédja és a hozzá kapcsolódó utódállamok is ugyanannak a gazdasági közösségnek lesznek részei, mint amelynek Magyarország most már megbecsült tagja. Tehát ha sikerül besegíteni a balkáni országokból minél többet az Európai Unió keretein belülre. Erre az esély ma nem túl jó. Az Európai Unión belül bővítési fáradtságnak nevezik azt a lelkiállapotot, amikor elege van az embernek ebből az egészből, és már leginkább befejezné az Európai Unió folyamatos alakítgatását arra az ösztönre hallgatva, hogy először mentsük már meg azt, ami már megvan ahelyett, hogy állandóan bővítgetnénk. És ez egy logikus gondolatnak is tűnik. A politikában azonban ez esetben nem érvényes, ugyanis nekünk újabb és újabb erőforrásokra van szükségünk, és az Európai Unió nem fogja tudni magát megújítani újabb és újabb bővítések nélkül. Mint ahogy a visegrádi négyek csatlakozása az Európai Unióhoz is ma már jól láthatóan okos döntés volt, hiszen ha mi nem lennénk az unió tagjai, akkor az unió ma stagnálna. A gazdasági növekedést mi, újonnan csatlakozók hoztuk be az európai gazdaságba. Ez a jövőben sem lesz másként. Az újonnan csatlakozók, amelyek egy-két évig terhet jelentenek, utána azonban jelentős mértékben járulnak hozzá az összeurópai gazdasági fejlődéshez. Ez igaz Szerbiára, Montenegróra és Macedóniára is. Ezeknek az országoknak a felvétele az Európai Unióba magyar nemzeti és egyben összeurópai érdek is.
Szeretném Önöket tájékoztatni arról, hogy a keleti végeken nehéz a helyzet. Az ukrán miniszterelnök nemrégen járt itt Magyarországon. Mindannyian látjuk azt az instabilitást, ami ott uralkodik, és amely egyáltalán nem esik egybe Magyarország érdekeivel. Sikerült egy stratégiai megállapodást tető alá hozni az ukrán barátainkkal. Úgy tűnik, hogy az ukrán–magyar kapcsolatokat is olyan fölívelő pályára tudjuk állítani a következő két-három évben, mint ahogy tettük ezt például a szerb–magyar kapcsolatokkal, amelyekről azt kell mondanom, hogy rég voltak olyan kiegyensúlyozottak, ha egyáltalán voltak valaha is, mint amilyenek éppen most. Ez tehát azt jelenti, hogyha az ukránokkal ezt a közös tervünket, amelynek kiemelt része Kárpátalja fejlesztése és felemelése, sikerül megvalósítanunk, akkor ez az Önök szempontjából, a diaszpóra magyarság szempontjából azt jelenti, hogy nemcsak Magyarország áll emelkedő pályán, hanem a térség is, a szomszédok is, amelyek körülveszik, és így a sikereinknek ez a térségi előföltétele is hosszabb távon biztosítva lesz, ez fontos része a mindenkori magyar nemzetstratégiának. Mi következik mindabból, amit elmondtam, a diaszpóra magyarságára nézve?
Először is következik az, hogy azok a szolgáltatások, amiket Magyarország nyújtani tudott az elmúlt időszakban, és amelyekre persze a szolgáltatás szó nem a legjobb kifejezés, mert nincs neki lelke, de a magyar nyelv jobb szót most nem ad elénk, tehát az a fajta együttműködés, ami abban testesült meg, hogy mi fölkészült embereket, erőforrásokat, időnként anyagi erőforrásokat is mozgósítani tudtunk a diaszpóra magyarság megerősítése és megtartása érdekében, ezek az erőforrások a jövőben is a rendelkezésünkre állnak. Sőt, nemcsak a rendelkezésünkre állnak, hanem bővülnek is. Tehát Önöknek érdemes azon gondolkodniuk, hogy milyen eszközöket szeretnének még alkalmazni és bevetni, amiket eddig azért nem tudtak használni, mert nem álltak rendelkezésre a működésbe hozáshoz szükséges anyagi források. A magyar gazdaság ebben az évben is megtermelte az ehhez szükséges forrásokat, és meg fogja termelni a következő évi költségvetésből – ez látható – 2017-ben is. De mint elmondtam, jó néhány évre lehet terveznünk úgy, hogy a nemzetünk összetartása érdekében mozgósított erőforrásainkat évről évre növelni fogjuk, növelni tudjuk, ehhez megvan a lehetőség, és megvan hozzá a politikai akarat is. Úgyhogy az első tanulsága vagy következtetése a mondandómnak az, hogy tervezzenek bátrabban a következő időszakra nézve, mint ahogy azt eddig tették.
A második következtetése mindannak, amit elmondtam, az, hogy most lassacskán kéne vállalkoznunk valami komoly dologra is a világban, saját magunk megtartásán túl. Úgy érzem, hogy lassan belépünk a világ azon országainak a csoportjába, amely már nemcsak saját magával tud törődni, nemcsak saját maga megerősítésére tud erőforrásokat fordítani, hanem tudna valami jót is tenni a világ többi része számára. És én azt javaslom, hogy ezen gondolkodjanak, hogy ez mi is legyen. Én azt javaslom, hogy tűzzenek ki minden évre egy-két olyan célt, amely nem szétforgácsolja az erőinket, hanem összeadja, ami egy nagy nemzeti vállalás az adott évben, és ami arról szól, hogy a magyarok az adott évben valahol a világban egy fontos ügyben, amit a világ is annak gondol, mi is annak gondoljunk, nem hipokrita dolog, szívből jövő dolog, valamit tud segíteni, valamit tud létrehozni, valamit tud megvalósítani. Amire tudunk mozgósítani erőforrásokat, a fiatal nemzedékünk úgy látom, jó állapotban van ebből a szempontból, illetve van egy nagyon jó állapotban lévő része is, hogy kellő szerénységgel fogalmazzunk, amely hajlandó ilyen típusú munkában részt venni. Én úgy látom, hogy a nyugati magyarság fiataljaiból sem veszett ki az önkéntességnek, a részvételnek az eszménye. Tehát én javaslom, hogy a diaszpóra tanács tűzze azt napirendre, hogy minden évben határozzon meg egy célt valahol, ahol erre szükség van, Ázsiában, Afrikában, vagy a jó ég tudja, pontosan hol, ahol baj és szükség van, és határozza meg pontosan, hogy mi az a dolog, amit mi, magyarok ott a következő egy évben végre fogunk hajtani, meg fogunk valósítani. Ehhez mi részlegesen vagy egészben tudunk erőforrásokat biztosítani, de nyilván emberekre, élőerőre, önkéntesekre nagy számban lesz szükségünk. Megindíthatunk karitatív akciókat és gyűjtéseket ezen cél érdekében világméretekben is. Azt javaslom, hogy a saját magunk bunkerállásából előbújva a sündisznóállást elfelejtve egy barátságos, derűs gesztussal lépjünk a világ elé, és vállaljunk valamit, amit a méretünk, a történelmünk, a kultúránk, az erőforrásaink korlátai lehetővé tesznek, és azt valósítsuk meg. Minden évben legyen egy ilyen a Kárpát-medencén kívül. Kifejezetten a Kárpát-medencén kívül, nem saját magunknak, hanem a világnak tett felajánlásként elvégzett helyes, jó, erkölcsileg megalapozott cselekedet és teljesítmény. Azt javaslom, hogy a Diaszpóra Tanács találja meg a formáját annak, hogy hogyan tudja meghatározni évről évre, hogy mi lesz a következő évi hozzájárulása Magyarországnak az egyetemes emberiség kínzó bajainak, annak egy részének a megoldásához vagy abban való közösség- és felelősségvállaláshoz. Ez a második dolog, amit tudunk mondani.
A harmadik dolog, hogy arra kérem Önöket, hogy amikor diaszpórához tartozó vezetőként, magyarokként gondolkodnak a jövőről, akkor egyre bátrabban gondolkodjanak a mai magyar államhatárokon kívül lévő, de Kárpát-medencei közösségeinkről is. Építsék ki közvetlenül a kapcsolataikat oda is. Oda is jelentős erőforrásokat fogunk mozgósítani. Zajlik a magyar nemzet újraegyesítése, ennek megvannak a politikai és jogi korlátai, de megvannak a politikai és jogi lehetőségei is. A kettős állampolgárságról mindannyian tudnak. Látják, hogy a Kárpát-medencében működő oktatási intézményeket, egyházainkat erőnkhöz mérten, időnként azon felül is próbáljuk istápolni és támogatni. Ennek vannak is jelei, ennek megvannak az eredményei. Én szeretném, hogyha a diaszpóra magyarság nemcsak az anyaországhoz, hanem a Kárpát-medence többi közösségéhez is megtalálná az utat, kapcsolódna hozzájuk. Ez is egy világnemzethez méltó gondolkodásmód és magatartás volna.
Ez az a három dolog, ami következik abból, amit elmondtam. Továbbra is támogassanak bennünket, védjenek bennünket. Köszönjük szépen mindazt, amit az anyaország védelme érdekében tettek az elmúlt években. Tűzzünk ki egyetemes éves célokat magunk elé, és erősítsék a diaszpórában élő magyarok a kapcsolataikat az anyaországon túl, a Kárpát-medence többi magyar közösségével is. Ezekhez a célokhoz, illetve ezek eléréséhez kívánok Önöknek sok erőt, jó egészséget. Megtisztelő, hogy meghallgattak.
