Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Önök is láthatják, hogy a csonton nem maradt semmi hús. Kényelmes helyzetben vagyok, mert minden fontos dolgot elmondott már a pénzügyminiszter úr, a jegybank elnöke, illetve a kamara elnöke. Mielőtt elmondanám azt a néhány gondolatot, amellyel Önökhöz készültem ma, szeretnék egy-két dologra reagálni, ami elhangzott.
Az első a jegybank és a kormány viszonya. Fontos, hogy elhangozzék, hogy a jegybank függetlenségét a magyar alkotmányos rendszer és a kormány magatartása teljes egészében garantálja. A függetlenség azonban nem azt jelenti, hogy nem dolgozunk össze. Az állam meg az egyház is el van egymástól választva Magyarországon, az alkotmány azt a szót használja, hogy az egyház meg az állam különváltan működik, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem zárható ki, hogy közös célok érdekében dolgozzanak. Ez a jegybank esetében is így áll. Szeretném megköszönni a jegybanknak a munkáját, ugyanis hogyha a jegybank és a kormány nem működik együtt, akkor a reálgazdaság és a pénzügyi szektor szükségszerűen elválik egymástól. Ilyen már volt Magyarországon, és ezért a reálgazdaság nagyon nagy árat fizetett. A jegybankelnök úr mindig Ausztriát hozza elő. Ez egy nagy filozófiai vita. A magyar irodalmon is végighúzódik, meg a magyar, mondjuk úgy, hogy politikai gondolkodás történetén: mivel kell magunkat mérni? Két tanács van, az egyik az, hogy önmagunkkal mérjük magunkat, a másik pedig úgy hangzik, hogy a mindenséggel mérd magad. Itt a mindenséget Ausztria képviseli, ha jól látom. Az a helyzet, hogy az ember hajlik arra, hogy elfogadja az osztrákokkal való méricskélést, hiszen ez egy régi meccs, szeretnénk legalább döntetlenre hozni, másfelől pedig az ember azt elfogadja, hogy valahogy mérni kell a teljesítményt. És egy teljesítménynek nemcsak az adatszerű mérése a fontos, hanem utána azt az eredmény értelmezni kell, tehát valamihez viszonyítani kell, egyébként nem lehet értelmesen beszélni sem a gazdaság, sem a politika teljesítményéről. Ezért tehát indokolt ez az összevetés, habár azt az antropológiai megjegyzést azért szeretném itt elmondani Önöknek, hogy azért én mégis azt szeretem a legjobban a magyarokban, amiben különbözünk tőlük, mármint a tőlünk nyugatiaktól, tehát a fokos és a rizsparóka mérkőzésében én a fokos oldalán vagyok, és a kisnemesi udvarházakat is jobban szeretem, mint a Kaiser palotáját. Nos, mégis ez egy fontos dolog, és a két előadás, amit hallhattak, pontosan rávilágít arra, hogy egy gazdaságpolitikának milyen kétfajta, különböző gondolkodásmódra kell épülnie. Mert egyszerre jelen kell lenni – itt az osztrákokkal való összevetés jól mutatja – egy innovatív, egy bátor, egy újító, egy nagy ívű távlatokat megcélzó közgazdasági gondolkodásmódnak, amit a jegybank elnökétől hallhattunk, másfelől pedig jelen kell lennie egy rendkívül józan, földön két lábbal álló, a napi folyamatokat elemző, a kasszát folyamatosan figyelemmel kísérő, és a veszélyes kalandoktól a kormányt megvédeni képes pénzügyminiszter gondolkodásának. Mert ha ez a kettő nincs jelen, akkor vagy az történik, hogy fantasztákká válunk, és akkor abból baj van, vagy az történik, hogy beleragadunk a realitásba, amivel meg nem vagyunk elégedettek, hiszen azt éppen meg akarjuk változtatni. Tehát nagyon fontos, hogy ez két gondolkodásmód jelen legyen, és ezt sikerüljön jól kombinálni. Az a helyzet, hogy ez leginkább az én feladatom, hogy valahogyan ebből a két különböző megközelítésből egy olyan mixtúra jöjjön létre, amely elvezet azokhoz az eredményekhez, amelyekről az előttem szólók itt beszéltek.
Ezek után a kamara elnökének előadásához is szeretnék fűzni egy megjegyzést. A politika fő szabálya, legalábbis úgy, ahogyan azt én értem, úgy hangzik, hogy egyedül sohasem lehetsz elég okos. Ez nem mond ellent annak a helyzetnek, amit Önök is ismernek, hogy amikor az igazán nehéz döntések bekövetkeznek, akkor az ember mindig egyedül marad. Ez gondolom nemcsak a politikában, hanem a cégek esetében is így van, a vezetőnek van egy magányossága, és a végén neki kell kimondani az áment így vagy úgy, és a felelősséget is neki kell viselnie. Ez azonban nem keverendő össze a gondolkodás magányosságával, az nem jó. A döntésnek van magányossága, de a gondolkodásnak nem szabad, hogy magányossága legyen, mert egyedül sohasem lehetsz elég okos, különösen, hogyha egy egész ország meg egy egész gazdaság sorsáról van szó, tehát be kell vonni úgy, ahogyan azt jómagam is próbálom, különböző intellektuális erőközpontoknak a gondolatait. Ezért fontos számunkra és értékes a kamarával kötött megállapodás, amely most már lassan egy évtizedre nyúlik vissza, és amiért most szeretnék is köszönetet mondani, és biztatni szeretném a kamarát, hogy folyamatosan bombázzák a kormányt újabb és újabb javaslatokkal, újabb és újabb észrevételekkel, és egyáltalán ne fogják vissza magukat, hogyha úgy találják, hogy valamilyen intézkedésünk vagy nem volt kellően átbeszélt, vagy az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit szerettünk volna. Ezeket jelezzék a számunkra, mert nagyon messze vagyunk még attól, hogy a magyar gazdaságpolitika tökéletesnek legyen mondható. Számos hibától szenved, ezeket részben ismerjük, az orvoslás módját tekintve pedig örömmel támaszkodnánk az Önök észrevételeikre. Ma reggel is, mielőtt bejöttünk volna, ilyesmiről beszélgettem a kamara vezetőivel és a meghívott előadókkal.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezek után rátérnék a mondandómra. Először arról szeretnék beszélni, amit már elértünk. A hallgatóságra való tekintettel nagyon óvatosan kell fogalmaznom, ezért csak annyit mondanék: amit elértünk, az már valami. Üzletemberek társaságában nem merek ennél többet mondani, mert Önöknek sajátos látásmódjuk van, amit én megértek, mert még sosem láttam én sem olyan számot, amihez egyet még ne lehetett volna hozzáadni, és nyilván olyan profit nincs, ami ne lehetne egy forinttal több. És az Önök gondolkodásának nyilván az áll a középpontjában, hogy hogyan lehetne még inkább növelni a saját vállalkozásaiknak a nyereségét, ezért sohasem lehetnek elégedettek a helyzettel, még hogyha egyébként egy történelmi összevetésben, egy higgadt értékelés tulajdonképpen az eredmények elismerését indokolttá tenné. Tehát én óvatosan fogok itt most beszélni az eredményekről, illetve arról, amit elértünk.
A célkitűzésünk végül is az volt, túl azokon a számokon, amikről az előttem szólók már beszéltek, hogy levonjuk annak a fölismerésnek a következményeit, hogy a 2008-as pénzügyi válság nem egy konjunkturális válság volt az európai és a világgazdaságban. Ez mindennek a kiindulópontja, amit azóta tettünk. Ez a kulcskérdés. Intellektuális értelemben az a kulcskérdés, hogy úgy gondolkodunk-e a 2008-as válságról, mint ami elő szokott fordulni a világgazdaságban meg az európai gazdaságban, konjunkturális természetű, ilyen van, de ahogy leesett, majd vissza is fog emelkedni, tulajdonképpen csak ki kell tartani, a szokásos módszereket kell alkalmazni, és majd visszalendül a világgazdaság meg az európai gazdaság leginkább oda, ahol a válság előtt volt. A mi értékelésünk az volt, hogy nem erről van szó, hanem egy olyan átrendeződés zajlik a világgazdaságban, amelynek Európára nézve súlyos következményei vannak, Európát súlyos kihívások elé állítja, és nem reménykedhetünk abban, hogy ha mindent úgy csinálunk, ahogy eddig csináltuk, akkor visszalendülünk oda, mármint mi, európaiak, benne mi, magyarok visszalendülünk oda, ahol a 2008-as válság előtt voltunk. Ebben nem szabad reménykedni – ez volt a mi kiindulópontunk. És ezért kerestük intellektuálisan a választ arra a kérdésre, hogyha a válság nem konjunkturális, vagyis át kell alakítani Magyarországot, akkor mégis milyen formára kell hozni Magyarországot, hogyan értelmezzük a jövőt, hogy az általunk előrelátott jövőben az a Magyarország, aminek az átalakításához, megújításához hozzákezdünk, az majd ott – 2010-ről beszélek –, mondjuk, 2019-ben versenyképes legyen? Ez volt a kihívás. És azt a választ adtuk, hogy egy magyar modellt kellene létrehozni.
Szoktak politikai kommunikáció szintjén beszélni, kellő mélységben nem, most a kellő mélységhez szükséges idő nekem sem áll rendelkezésemre, de egy kicsit, egy ásónyomnyival azért mélyebbre hatolnék, tehát ez a magyar modell áll egyfelől egy gazdasági modellből, és áll egy társadalompolitikai modellből. A társadalompolitikai modellnek a lényege – erről most itt végképp nem kellene beszélnem, csak azért mondom el, hogy érezzék a kontextust, amiben a gazdaságpolitikánk megfogalmazódik – azt jelenti, hogy először is a közösségek és az egyén kapcsolatának egyensúlyba kell kerülnie. Szóval az úgy nem megy, hogy minden haszon a magánembernél van, és minden terhet meg a közösség visel. Tehát valahogy ezt meg kell osztanunk. A szabadságot és a közösség iránti felelősséget egyensúlyba kell hoznunk. Az új alkotmányt ha elolvassák, akkor láthatják az erre való törekvést.
A második eleme a magyar modellnek társadalompolitikailag az, hogy a keresztény kulturális alapokat rehabilitálni kell. Most nem akarok a kereszténydemokráciáról beszélni, csak egy gondolat erejéig állok itt meg, és arra szeretném Önöket emlékeztetni, hogy nem kell félni ettől a kijelentéstől, hogy a magyar modell egy kereszténydemokrata szellemi alapokon álló modell, mert a kereszténydemokrata politikai gondolkodásnak az a kiindulópontja, hogy a kormány hitbéli kérdésekben, úgymint elkárhozás és üdvözülés, nem illetékes. Tehát a kereszténydemokrácia nem erről szól a politikában, ezek az ügyek nem tartoznak hozzánk, ez továbbra is az egyházakhoz és a hitbéli közösségekhez tartozik. A kereszténydemokrácia arról szól, hogy meg kell védeni azokat a keresztény kultúrából kinőtt létformákat, életmódokat, amelyek egyébként a mi mindennapi életünk kereteit adják, és amik meggyengültek egyébként a megelőző időszakban. Ilyen, a kereszténységből kinőtt életmód és létforma az egyéni méltóság, amit védenünk kell, a tulajdon és a szabad vállalkozások, amiket szintén védenünk kell, a család, amit védenünk kell, a nemzeti közösség, mint olyan, amit szintén védenünk kell, és persze a hitbéli közösségek, amelyek részben világiak, részben egyháziak, ezeket is védenünk kell. Tehát amikor arról beszélünk, hogy a magyar modell társadalompolitikailag a keresztény kulturális alapok rehabilitációján áll, akkor az azt jelenti, hogy az egyéni méltóságot, a tulajdont, a szabad vállalkozást, a családot, a nemzeti közösséget és a hitbéli közösségeket kell rehabilitálni és megerősíteni.
Ezek után – ez az, amiről nem kellett volna beszélnem, csak a háttér okán tettem meg – most arról szeretnék beszélni, hogy mit jelent a magyar modell a gazdaságban. A magyar modell a gazdaságban először is azt jelenti, hogy a pénzügyeknek mindig rendben kell lenniük. Ez Európában nem egy általánosan követett magatartás, és Magyarország sem mindig ezen a pályán haladt, de én a jegybankelnökkel és a pénzügyminiszterünkkel száz százalékban egyetértek, hogy minden gazdasági sikerünk kiindulópontja, hogy rendben legyenek a pénzügyeink. Ha nincsenek rendben a pénzügyeink, kihúzzák a talajt a lábunk alól. És a Magyarországon megtermelhető profitnak sokkal nagyobb része fog külföldre áramolni, és a munkánkból sokkal kevesebb marad meg nekünk. Ezért a pénzügyi helyzet stabilitása, a pénzügyek rendezett állapota mindannyiunk közös érdeke. Ezért semmifajta kilengést nem lehet megengedni a pénzügyek tekintetében. Mit jelent a kilengés? A kilengésre való hajlamot leginkább a választási évek költségvetése mutatja. És ha Önök megnézik, akkor egészen 2014-ig minden választási évben elszaladt a költségvetés. Én nagyon büszke vagyok arra, és komoly teljesítménynek látom, és szerintem ez hitelt is ad annak, amit most a pénzügyi fegyelemről mondok, hogy 2014 volt az első olyan választási év, amikor a költségvetés hiánya nem emelkedett. És eljutottunk oda, hogy 2018-ban, ami egy kiélezett választási csata volt, ha emlékeznek rá, senkit ne tévesszen meg a végeredmény kétharmadossága, az egy nagy csata volt, a 2018-as évben a költségvetés hiánya csökkent az előző évihez képest, ami példátlan, viszont meggyőző erővel bizonyítja annak a tételnek az igazságát, hogy a pénzügyeknek rendben kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy a jövőben továbbra is 3 százalék alatt kell tartani a hiányt, az államadósságnak csökkenő pályán kell maradnia, a végén a teljes magyar államadósságnak magyar kézben kell lennie, én ezzel egyetértek, ennek az ütemezését a pénzügyminiszter fogja megszabni, de az irányát azt megadta a jegybankelnök. Sőt, én az államadósság tekintetében úgy gondolkodom, ami most még legalább olyan fantazmagóriának tűnik, mint az osztrákok bármilyen teljesítményének utolérése, hogy a végén nekünk hitelezni kell, mert mindig jobb hitelezőnek lenni, mit adósnak lenni. Tehát arra kell törekedni, hogy ne csak ledolgozzuk az államadósságot, hanem úgy is tudjunk pénzt csinálni, hogy mi fogunk hitelezni másokat. Ezt a célt ne adjuk föl.
A magyar modell második eleme a pénzügyek mellett a segélyalapú gazdaság helyett a munkaalapú gazdaság. És itt nagyon világosan kell fogalmaznunk, ezt fönn kell tartanunk, hogy nincs társadalmi segítség személyes erőfeszítés nélkül. Mert ha anélkül adunk pénzt, hogy személyes erőfeszítést kérnénk cserébe, akkor tönkre fog menni a gazdaságunk, és erre számos elszomorító példát és rossz távlatot látunk Európában. Tanulnunk kell, nemcsak a jobbtól kell tanulni, a rosszabbtól is kell tanulnunk, méghozzá azt kell megtanulnunk, hogy milyen hibát nem szabad elkövetni. Ezért szerintem nem szabad segítséget nyújtanunk, csak akkor, ha cserébe értelmes, elfogadható és méltányos, saját, személyes erőfeszítést kérünk. A közmunka szerintem ezt jól testesíti meg. Az, hogy a családi pótlék csak akkor jár, ha a gyereket elküldik iskolába, jól testesíti meg ezt. Az, hogy három éves kortól hajlandóak vagyunk ingyenesen óvodába befogadni és képezni a gyerekeket, ezt jól testesíti meg. És hogy az alkotmány arról is említést teszt, hogy gyerekeknek is kötelességük gondoskodni a szüleikről; tehát nemcsak a szülőknek a gyerekekről, a magyar alkotmány szerint alkotmányos kötelesség, hogy a gyerekek gondoskodjanak az idős szüleikről. És azt gondolom, hogy ezek mind nagyjából abban a szellemi körben mozognak, hogy a magyar gazdasági modellnek munkaalapúnak kell lennie a segélyalapú helyett.
A harmadik eleme a magyar gazdasági modellnek a családtámogatási rendszer, amit én kiszélesítenék úgy, ahogy a jegybankelnök úr vetítéséből is láthattuk, mert a gyerekszám és a család tisztelete nemcsak pénzkérdés, hanem egy sokkal bonyolultabb és szélesebb összefüggésrendszer. Ezért nekünk egy családbarát Magyarországot kell létrehoznunk. Ma nem vagyunk családbarát Magyarország. Persze most családtámogatásról beszélünk, meg igaz, hogy a nemzeti össztermékhez képest a legmagasabb családtámogatási arány Magyarországon van egész Európában, de ha azt nézzük, hogy udvariasak vagyunk-e az édesanyákkal, ha azt nézzük, hogy a szolgáltatásainkban adunk-e nekik elsőbbséget, igazodik-e az államigazgatás például az ő életritmusukhoz, vagy az Önök vállalkozásai mennyire vannak tekintettel arra, hogy valaki gyermeket nevel, akkor azt kell mondanom, hogy Magyarország még messze nem családbarát ország, itt még a pénzen kívül jó néhány más változásnak is meg kellene történnie. De a családtámogatásokkal szeretnénk oda elérni, és a magyar modellnek ez fontos fundamentuma, hogy a demográfiai hanyatlást megállítsuk. Ehhez a tudomány mostani állása szerint egy 2,1 százalékos termékenységi ráta elérése volna szükséges, de az 1,5-nél vagyunk. Az 1,5 azonban onnan is értelmezhető, hogy 1,2-ről indultunk, tehát nem vagyunk esélytelenek, de messze vagyunk attól, amire szükségünk volna. Ha ehhez hozzászámítom azt, hogy az életkor általában nő egész Európában, így Magyarországon is, ezért kevesebben mennek el közülünk, ezért szerintem a demográfiai hanyatlás megállítása most éppen ennek a speciális helyzetnek köszönhetően nem 2,1-nél, hanem valahogy az 1,8 százalékos termékenységi mutatónál be fog következni, és átmenetileg a hanyatlás megáll, de utána onnan majd el kell érnünk a 2,1 százalékot is.
A negyedik pillére a magyar gazdasági modellnek a teljes foglalkoztatottság. Itt a cseheket kéne megverni, ők a legjobbak. Nálunk van egy 3,5 százalékos munkanélküliség, a cseheknél van 2,6 százalék, azt kéne utolérni. A számok csalókák, szerintem jobbak, mint amit itt láthattunk, mert nem mutatják a diákmunkát, és nem mutatják a nyugdíj mellett dolgozóknak a számát. Ha ezt mind figyelembe vesszük, akkor szerintem Magyarországon pillanatok alatt el fogjuk érni az 5 millió dolgozó ember országának titulusát. Végül is egy nyugdíjas, ha valaki, aki ma még dolgozik, holnap pedig bekövetkezik a nyugdíjba menetele, és elmegy nyugdíjba, de úgy dönt ő maga is meg a munkaadója, hogy marad, akkor megkapja a nyugdíját, megkapja a fizetését, és azután csak 15 százaléknyi adót fog fizetni. Tehát a nyugdíjba lépésével, ha tovább folytatja a munkát, akkor gyakorlatilag két jövedelemre tesz szert: a régire meg a nyugdíjára. Kizártnak tartom, hogy ez a jó karban lévő és munkaképes, nyugdíjba vonuló emberek egy részét legalább ne szólítaná meg. És tekintettel arra, hogy Önöknek meg szükségük van munkaerőre, ráadásul a tapasztalt munkaerő – és a korral a tapasztalat együtt jár – különösen értékes, előbb vagy utóbb ezek az emberek meg fognak jelenni majd a magyar munkaügyi statisztikákban is. Tehát az a kép, hogy Magyarország egy olyan ország legyen, ahol tízmillió emberből legalább ötmillió dolgozik, nem tűnik irreálisnak.
Az ötödik pillére a magyar gazdasági modellnek az ipari dimenzióváltás. Az a helyzet, hogy ha Önök nem innoválják a saját tevékenységüket, akkor tönkre fognak menni, ez ilyen egyszerű, mert ha azok a bérnövekedési tendenciák igazak, mint amiket láttunk, és az Önök bérterhei a cégeknél így fognak növekedni, és Önök ott nem tudnak valahogyan erre a kihívásra válaszolni, vagy hatékonyságnövekedéssel vagy innovációval, akkor a magyar cégek egy része tönkre fog menni. Tehát mindannyian, akik itt vannak, egy nagyon fontos élet-halál kihívással néznek szembe a vállalkozásaik szempontjából. És a magyar olyan, hogyha nyomás van rajta, akkor jól teljesít, ha messze van a veszély, akkor rosszabbul, de hogyha közvetlenül kopogtat az ajtón – versenyző típus a magyar –, akkor hirtelen a teljesítménye is megnő. Szeretném Önöket figyelmeztetni arra, hogy ez a nyomás itt van már most, mert a bérnövekedési adatok ezt igazolják. Az ipari dimenzióváltásnak azonban az az eredménye is lesz majd, amit itt reménybeli tervként fogalmaztunk meg, hogy a 2 százalékos plusznövekedést az unió átlagához szállítani tudjuk. Ugyanakkor egy nagyon fontos ténnyel szembe kell néznünk, az pedig az, hogy Magyarországnak a méretei és a népessége radikálisan nem fog növekedni a jövőben. Vendégmunkásokat pedig csak korlátozott számban és csak a hiányszakmákba akarunk időlegesen beengedni. Ez azt jelenti intellektuális kihívásként mindannyiunk számára, hogy nekünk úgy kell szembenéznünk a jövővel, hogy mi leszünk körülbelül tízmilliónyian, és abból ötmillióan fognak dolgozni, pont. Tehát az extenzív növekedés – ahogy ezt itt az előbb hallhattuk – forrásai mindjárt ki fognak merülni. És onnantól kezdve növekedés már, új munkába állók révén, munkaóraszám-növekedés révén nem fog bekövetkezni. Tehát akik dolgoznak, azoknak kell jobb minőségben, versenyképesebben, jobb gépeket alkalmazva, Önök által jobban megszervezett munkarendben kell végezni a munkájukat, egyébként nincs gazdasági növekedés. Hiszen ha mindenki dolgozik már, aki dolgozhat, akkor onnantól kezdve már új munkába állók gazdasági növekedést nem tudnak generálni. Tehát a növekedésnek máshonnan kell jönnie. Nekünk föl kell készülnünk arra, hogy ez a tízmillió ember a magyar gazdaság. Illetve az Európai Unió politikájával párhuzamosan arra még lehet számítani, hogy a határ menti térségekben vegyes gazdaságok fognak létrejönni, hiszen az Európai Unió a regionális együttműködéseket, a határon átnyúló együttműködéseket támogatja, tehát a ma még elválasztó határtérségekben, ahol szerintem van munkaerő-tartalék, ott azonban még megmozdulhat valami, és ott olyanok is bevonódhatnak a magyar gazdaságba, akik nem Magyarország területén élnek. Sőt, olyanok is bevonódhatnak, akik a másik oldalon vannak, és nem is magyar etnikumúak. Tehát a határ menti térségben létrejöhetnek szerb–magyar, román–magyar, szlovák–magyar vegyes gazdasági formációk. Szerintem nekünk érdekünk is, hogy ez meg bekövetkezzen, mert ez valamennyi növekedési forrást majd ad a számunkra. A magyar állam egyébként erre a célra sok pénzt fog fordítani a jövőben, az Európai Unió is sok pénzt fog erre fordítani, tehát valóban, a határ menti térségekben extra növekedést várunk.
És végezetül a hatodik pillére a magyar gazdasági modellnek az, hogy meg kell becsülni azt, amiben jók vagyunk. És van néhány dolog, amiben jók vagyunk. Először is jó gazdavérünk van. A gazdakultúra, a dolgok rendbetartása, most nemcsak a mezőgazdaságra gondolok egyébként, hanem a portáink rendbetartása, hogy ami ránk tartozik, az rendezett legyen, és ami ránk van bízva, az valami hasznot hajtson, ez az ösztönvilág nagyon erős a magyarban, a mezőgazdaságban ennek pedig nyilvánvaló gazdasági előnyeit is láthatjuk. Tehát a mezőgazdaságot nem szabad leértékelni, a mezőgazdaságra épülő élelmiszeripart nem szabad leértékelni, ahhoz értünk, abban mindig is jók voltunk. Mindig is jók voltunk sportban. A beruházásainkkal tudnunk kell a sportbeli teljesítményt sportüzletággá fejleszteni, ez lehetséges. Kultúrában mindig is jók voltunk, abból kultúriparágat kell fejleszteni. A legjobb példa – Isten nyugosztalja – Andy Vajna barátunk, amit ő csinált, aki a filmtehetségünkből, ami volt, fölépített Magyarországon gyakorlatilag egy filmipart, ami most már sokkal több, mint kultúra, 100 milliárd fölötti bevételt hoz Magyarországnak minden évben. Tehát olyan szektorokból is tudunk üzletet csinálni, amelyek nem priméren üzletiek, de erősek vagyunk benne, mint például a sport és a kultúra, és nyilvánvalóan ehhez kapcsolódik aztán a turizmus meg a vendéglátóipar is. Tehát miközben persze ipari dimenzióváltásról meg „Ipar 4.0”-ról beszélünk, nem szabad elfeledkezni arról, amihez igazán értünk, és kivenni abból az üzleti lehetőségeket.
Ezek után engedjék meg, hogy beszéljek arról néhány szót, hogy mi áll előttünk. Először is azt gondolom, hogy a fejlődés jellege, ami ma jellemzi Magyarországot, megmarad. Az első ilyen tulajdonsága a magyar fejlődésnek, hogy 2 százalékkal jobban növünk, mint az Európai Unió átlaga, ezt fönn tudjuk tartani. A fejlődés nyilvánvaló, tehát az erről szóló politikai destabilizációs vitáknak a romboló hatása rendkívül gyenge, mert annak az álláspontnak a képviselete, amit egyébként ma próbálnak képviselni a magyar politikában, hogy itt minden rossz, és semmi sem fejlődik, a teljes értetlenséggel találkozik, mert épelméjű ember ilyeneket nem mond. Olyat mondhat, hogy fejlődhetnénk jobban, meg nem pontosan ebbe az irányba, meg sok mindent lehet még mondani, de azt, hogy ne fejlődne Magyarország, ez a politikai értelemben destabilizáló álláspont ma semmilyen közönséget nem kap Magyarországon. És a harmadik, hogy minden esélyünk megvan arra, hogy a fejlődésünk – ahogy a szociológusok mondják – inkluzív jellegű legyen, tehát hogy mindenkit bevonjon, amit politikailag úgy fordítunk le az egyszerűség kedvéért, hogy mindenki tehessen egy lépést előre. Ezért nemcsak arról van szó, hogy a társadalom egy része, mondjuk, a fölső része fejlődik, hanem mindenki tehet egy lépést előre. A szegénységre vonatkozó adatok ezt mutatják, a cigány népesség állapotában bekövetkezett változások ezt mutatják, és reményeim szerint az elhalásra ítélt falvak föltámasztása, amivel most fogunk próbálkozni, az is majd eredményeket hoz, tehát inkluzív jelegű marad a fejlődés. Ezért biztos vagyok abban, hogy a fejlődéssel szépen, lépésről lépésre fel is fogjuk számolni a szegénységet Magyarországon.
Tehát mi áll előttünk? 2030-ig öt, illetve hat célt tűztünk ki. Az első, hogy az Európai Unió öt legjobb országa közé kerüljünk, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni. Ez nemcsak GDP-számokat meg életszínvonalat jelent, de jelent tisztaságot, rendezettséget, biztonságot, tehát egy komplex megközelítésben azt szeretnénk, ha azt mondhatnánk 2030-ra, és nem váltana ki olyan cinikus reakciókat, mint amit ma még ez kivált, hogy mi leszünk Európa öt legélhetőbb országának egyike.
A második célkitűzésünk, hogy az öt legversenyképesebb ország, gazdasági értelemben vett legversenyképesebb ország egyike legyen Magyarország. Ez nincs olyan messze, mint ahogy gondoljuk. Időnként lehet látni világ-versenyképességi mutatókat különböző gazdaságokról, hogyan vonják be az új működőtőkét, és ebben Magyarország világméretekben is tekintélyes, szép helyen áll, nem irreális, hogy tíz éven belül az öt legversenyképesebb gazdaság egyike legyen a magyar Európában.
A harmadik a népesedési hanyatlás megállítása, erről beszéltem.
A negyedik célunk a Kárpát-medence újjáépítése fizikai, gazdasági téren egyaránt. A Kárpát-medence valaha egy magyar állam alakulat részét képezte, a világ megváltozott, a Kárpát-medencében ma nem egy állam létezik, hanem több állam létezik, és ebből szerintem egyetlen következtetés adódik, ez pedig az, hogy a Kárpát-medence, amely továbbra is megmarad egy geográfiai és gazdasági egységnek, csak több állam osztozik rajta, ebből egyetlen dolog következik: együtt kell működnünk egymással. És közösen kell megerősíteni a nagy Kárpát-medencei térséget, és abban lesz helye a szlovákoknak is, a szerbeknek is, meglesz a helye a románoknak is, és persze meglesz abban a helyünk a horvátok mellett nekünk is. Az a helyzet, hogy a Kárpát-medence újjáépítése alapvetően fizikai értelemben most annyit jelent, hogy legalább az országhatárig vigyünk már végre el az autópályáinkat, és kössük össze ezeket a területeket, ezeknek meg kell valósulnia. Az mégiscsak egy szégyen, hogy ebben a pillanatban, ma, miközben mindannyian a tudatában vagyunk annak, amiről én beszélek, ma Ausztriába tudunk autópályán elérni meg Szerbiába, és Horvátországba nem, Szlovéniába még nem, még Szlovákiába sem, Ukrajnáról nem is beszélek. Szóval a helyzet úgy fest, hogy miközben Kárpát-medence természetes adottságként létezik a számunkra, annak belakásához, kitöltéséhez szükséges beruházások, fejlesztések nem történtek meg, és ezeknek 2030-ig mind meg kell történniük. Energiafüggetlenség, 2030-ra energiafüggetlenséget kell elérni, ez két dolgot jelent. Paksra szükség van, Paksot fejleszteni kell, a zöldenergiát, különösen a napenergiát nagyságrendekkel növelni kell, és a fosszilis energia elérhetőségében pedig változást kell elérnünk. Ez azt jelenti, hogy a románok által kitermelt gázt Magyarországon keresztül elérhetővé kell tenni Magyarország számára, és mindenképpen fontos, hogy az Északi Áramlat ikertestvére, amit régen délinek hívtak, most Török Áramlatnak hívnak, ami Ukrajna elkerülésével szállít orosz gázt Európába, megépüljön, és Magyarországon keresztül haladjon. Ha ez mind bekövetkezik, plusz még a szlovénokkal meg tudunk állapodni, és közel vagyunk ehhez, hogy Olaszország irányába is a gázvezetéket megépítjük, akkor az olasz LNG-terminálokat el tudjuk érni, és függetlenül a horvátokkal való huzakodástól, hogy végül is mi lesz az ő termináljukkal, el tudunk érni a Földközi-tengeren csővezeték segítségével LNG-energiaforrást Magyarország számára.
Az ötödik pont és célkitűzés az, hogy ne csak a Kárpát-medencét, hanem – ha ezzel végeztünk, akkor – a teljes közép-európai térséget is tegyük valóságos gazdasági térséggé. Ez a Kárpát-medencén túl magában foglalja Lengyelországot, Csehországot, Ausztriát, Bajorországot, Észak-Olaszországot, Szlovéniát, Horvátországot és Szerbiát is. Ez az a térség, ahonnan a következő tizenöt-húsz évben az európai fejlődés nagy része érkezni fog. Ha igazak a számok, amiket láttak, hogy a hagyományos nyugat-európai területeken a gazdasági növekedés valahol a fél és másfél százalék között fog stagnálni a következő egy-két évben, ezekben az országokban pedig a növekedés átlaga a 4 százalékot fogja verdesni, akkor jól látható, ez egy olyan gazdasági térség, ahol nekünk van keresnivalónk. És itt jön a jegybanknak kiadott vagy a jegybanktól kért egyik legfontosabb munka, hogy kifektetési stratégiát szeretnénk kérni. Az a helyzet, hogy az nem fog menni hosszabb távon – ezt Martonyi János egyébként már 1991-1992-ben megírta, a privatizáció aranykorában –, hogy Magyarországon külföldi cégek hatalmas szerepet játszanak, komoly eredményt érnek el, ami a mi érdekünk is, és azt a pénzt, amit itt nem fektetnek be újra, mert, ugye, senki nem fektet be minden pénzt újra, hiszen azért csinál profitot, hogy valahogy magához szólítsa a végén, tehát a profitot előbb vagy utóbb ki fogják vinni Magyarországról. Ez minden évben megtörténik. Babiš miniszterelnök úrnak az a száma, hogy a négy visegrádi országból egy évben körülbelül 50 milliárd eurót visznek ki az Európai Unió azon tagállamai, akik egyébként fejlesztési forrásokat adnak vissza nekünk az Európai Unió költségvetésén keresztül, amit én magam sem tekintek másnak, mint egyszerű kompenzálásnak azért az előnytelen versenyhelyzetért, amiben ők ilyen profitokat tudnak kivinni Magyarországról. Ezen lehet sopánkodni, ezt a politikában sokat hallom, azonban ez kevés lesz. Nekünk egy választ kell adni erre a helyzetre. És a helyzet úgy fest, hogy ma még külföldi működőtőke nélkül a magyar gazdaság a saját céljait nem tudja elérni. Nekünk szükségünk van külföldi befektetésekre, technológiákra, ipari dimenzióváltásra, itt minden, amit hallottunk a modernségről, részben hozzá van kötve a külföldi beruházásokhoz, ezek nekünk tehát kellenek. Sőt, versenyeznünk kell azért, hogy minél magasabb hozzáadott értéket képviselő üzemek jöjjenek létre Magyarországon. Csakhogy ennek az a következménye, amiről az előbb beszéltünk: nőni fog a Magyarországról kimenő profit mennyisége. Mit lehet csinálni? Először is olyan gazdaságpolitikát kell folytatni, hogy egy részét annak itt újra befektessék, de ezzel még nem vagyunk kint a vízből. Csak egyetlen válasz van, ha nem akarjuk Magyarországot elvágni a külföldi befektetésektől, amit nem javasolnék, mert az életszínvonal drasztikus zuhanásához vezetne, egyetlen lehetőség van, nekünk is legalább annyi pénzt kell megkeresnünk Magyarországon kívül, mint amennyit a külföldiek megkeresnek Magyarországon. És legalább annyi forrást kell profitként külföldről hazahozni, mint amennyit ők innen kivisznek. Vagyis be kell szállni a globális gazdasági versenybe. Azonban Magyarországon, mint hallhattuk, a vállalkozások tőkeszegények, erről a jegybankelnök úr itt százéves összefüggésben az előbb beszélt, tehát itt egy programra van szükség. Forrásokat, tőkét kell teremtenünk azoknak a magyar vállalkozásoknak a számára, akik hajlandóak kifektetni Magyarországról, hajlandóak létrehozni külföldön olyan beruházásokat, amelyektől remélhetjük, hogy azok profitábilisak lesznek, és abból úgy, ahogy a nyugatiak esetében történik ez Magyarország viszonylatában, mi is extra forrásokhoz juthatunk. Ez a globális verseny. Elzárkózni nem tudunk, nem is javasolnám, egy lehetőség van: bele kell szállni ebbe a versenybe, és a meccset legalább döntetlenre kell hozni. Legalább annyi profitot kell külföldről hazahozni, mint amennyit kivisznek. Ehhez program kell. A jegybank elnökét fölkértem arra, hogy egy ilyen programot dolgozzon ki, és nézzük meg, hogy a kormányzati és jegybanki eszközök kombinálásával hogyan tudnánk ebbe az irányba elmozdulni. Ennyit arról, ami előttünk áll.
Most szeretnék szólni néhány mondat erejéig a V4-ről, mert Magyarországot nemcsak önmagában kell szemlélnünk, hanem egy egyre izmosodó közép-európai együttműködés részeként. Itt csak adatokat fogok mondani Önöknek, hogy lássák, hogy nemcsak egy politikai projektről van szó, hanem egy valóságos gazdasági testtel is rendelkező történelmi folyamatról. Az első dolog, amit érdemes tudnunk, hogy a V4-eknek a lakossága összességében 64 millió, és ez az Európai Unió 12 százaléka, ami egy tekintélyes szám. A növekedés a V4-ekben 4 százalék körül van, az EU 28-ban, ahol mi is benne vagyunk a magunk 4,1 százalékával, pedig csak 2,1. A teljes európai uniós export 10 százalékát a V4-ek adják, és a teljes EU-kereskedelem 10,3 százalékát adjuk. Ezt csak azért hoztam ide példaként, hogy lássák, hogy a közép-európai együttműködés már most is sokkal vitálisabb, sokkal jelentősebb, mint egyébként gondolni szoktuk, legalábbis a magam nemzedékéhez tartozók, akik mégis úgy szoktunk magunkra gondolni, mint a szegényebb országokra. Csak közben eltelt harminc év, és ezek a közép-európai országok fölfele mentek, az unió számos országa meg lefelé tendál inkább, ezért az erőviszonyok megváltoztak, tehát a V4-eknek jó okuk van arra, hogy önbizalmuk legyen a politikában és a gazdaságban is.
Ezek után kell mondanom néhány szót a migrációról a gazdasági összefüggésekben. Most nem is arról akarok beszélni, hogy mennyi pénzt visznek el a segélyrendszeren keresztül a migránsok, mert ez földszintes megközelítés, habár szükséges, a földszinten is kell lakni, inkább egy tágasabb összefüggésről szeretnék beszélni. Ugyanis a helyzet rendkívül komoly, és úgy látom, hogy a helyzet komolysága még nem tudatosodott. Persze bennünket azzal szoktak vádolni, hogy mi túl sokat beszélünk erről a kérdésről itthon, lám, a nyugat-európaiak meg kevesebbet, de hát az az ő bajuk, ott sem tudatosodott, de itt nálunk, Magyarországon sem látom még, hogy a dolgot a teljes súlyával és következményeivel együtt képesek lennénk fölfogni. Mondok néhány számot Önöknek, triviális számokat fogok mondani. Én ma 56 éves vagyok. Az életesélyeimet tekintve 25 évem még lehet. Az azt jelenti, hogy 2045-ben még élni fogok. Aki ma 40 éves, az még 2060-ban élni fog. Aki ma 20 éves, lehetnek ilyen gyerekeink, azok 2080-ban még élni fognak. És aki ma tízéves – ezek lehetnek az unokáink –, azok pedig 2090-ben élni fognak. Tehát amikor nemcsak jómagam, hanem még néhányan arról beszélünk, hogy milyen hatást vált ki a migráció meg a bevándorlás Európára, és utalunk itt a jövőre, akkor lehet, hogy a mi személyes életünkből ez már olyan sokat nem érint, de miért van a mi személyes életünk, ha nem azért, ideidézem, hogy gyerekeink meg unokáink legyenek? És mi lehetne fontosabb a számunkra, különösen az ember ahogy kifele megy az életből, hogy minél inkább biztonságban tudja azokat, akiket szeretett ebben az életben? Azok a gyerekei meg az unokái. Egy ma tízéves magyar gyerek 2090-ben még élni fog, abban a világban, ami akkor lesz. És én tudom, hogy a demokrácia négyéves időtartamokra szabdalja a politikai gondolkodást, mert választást kell nyerni, de nem rendelhetünk mindent alá a négyéves gondolkodásnak, mert olyan történelmi folyamatok zajlanak, amit bevándorlásnak és migrációnak nevezünk, amelyek teljesen át fogják alakítani azt a világot, amit mi ismerünk, és amiben most élünk. És nekünk 2050-es, 2070-es, 2080-as és 2090-es időszakra kitekintve, ebben a perspektívában és ebben a távlatban kell értelmezni azt, ami történik, különösen tudva, hogy ami akkor történik, az annak lesz a következménye, ami most történik. Aki most nem cselekszik, és most nem védi meg magát, az 2050-60-ban már nem fogja tudni. Akkor a világ megváltozása az ő saját országában, a saját városában, a saját falujában, a saját szomszédjában meg fog történni. Ezek tehát olyan súlyú kérdések – ezekbe most nem akarok konkrétan belemenni –, hogy mindenkit arra akarok kérni, hogy ezen a szemüvegen keresztül, ebben az összefüggésben gondolkodjon arról, hogy miért kell Magyarországnak és a még bajt el nem követett vagy hibát el nem követett közép-európai országoknak folyamatosan első helyre tenni a gondolkodásában a népesség-összetétel, a kulturális identitás, a nemzeti függetlenség, a keresztény kultúra fönntartása, az életmódunk megvédése kérdéseit. Amik lehet, hogy egy üzletembernek időnként irritálóak, mert neki a napi gazdasági kérdésekkel kell foglalkoznia, és a politika időnként másról beszél, de higgyék el, nem lesz értelme a gazdasági sikereiknek, a cégeiknek, hogyha egyébként az unokáik meg a gyermekeik egy olyan világban veszik át Önöktől a cégeket, amiben nem jó élni. És most kell nagyon határozottan és nagyon világosan olyan politikát folytatni Magyarországon és Közép-Európában, amely ezt a felelősséget elhordozza.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez meg fogja változtatni egyébként az egész politikát Európában és Magyarországon is. Eddig voltak jobboldali meg baloldali pártok, meg Európa-párti meg Európa-ellenes pártok. A következő néhány évben afelé fejlődik majd az Önök életét is befolyásoló politikai világ egész Európában és Magyarországon is, hogy alapvetően lesznek bevándorlásellenes és bevándorláspárti erők. Akik például Európai Egyesült Államokat akarnak, és Magyarországot abban akarják elhelyezni, az azt is jelenti, hogy át kell venni azt a politikát, amibe belehelyezzük magunkat. Mindenki, aki ma Európai Egyesült Államokat akar, az egy bevándorláspárti politikát képvisel, és egy bevándorlók által megváltoztatott Európa mellett tör lándzsát. Akik pedig azt mondják, mint amit mi mondunk, hogy mi Európa-pártiak vagyunk, erős Európát akarunk, de azon belül a nemzeti függetlenség fontos, nemcsak az uniónak, hanem a tagállamoknak is erősnek kell lenni, és a bevándorlás ügyében hozott döntéseinket tiszteletben kell tartani azoknak is, akik más politikát választottak, mint mi, akik ezen az alapállásponton vannak, vagyis szeretik a hazájukat, azok tudnak jövőt csinálni Magyarország számára, illetve ezt a jövőt, amiben most élünk, ennek az életnek a jövőjét csak ezek az erők tudják majd megteremteni. Úgyhogy a bevándorlás kérdése az Önök gazdasági sikerével, még pontosabban az Önök gazdasági sikerének az értelmével a legszorosabb összefüggésben áll.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végezetül tehát négy nagy feladat került kiadásra, négy nagy feladatot adtunk ki az év elején a munkatársaimnak. Az első a demográfiai fordulatnak az előkészítése, amit Novák Katalin államtitkár visz; a 2 százalékos uniós átlaghoz képesti plusz GDP-növekedés föltételeinek megteremtése, ezen Varga Mihály dolgozik, utalt rá, hogy áprilisban fogunk erről tárgyalni; a szakképzésnek egy bátor és radikális átalakítása vagy az eddigi változások továbbvitele, amit Palkovics miniszter úrnak kell megoldania; és a kifektetési stratégia elkészítése, amiben pedig a nemzeti banknak a közreműködését várjuk. Ez a négy nagy olyan projektünk fut, amiben várom, hogy minél hamarabb, stratégiai szinten a kormány döntéseket tudjon hozni.
És végezetül talán, ha megengedik, és nem tekintik beleavatkozásnak az Önök vállalatvezetői életébe, mondanék arról is néhány szót, hogy mi vár Önökre, mint sikeres vállalkozókra, mint sikeres vezetőkre, ugyanis most egy fölívelő szakaszban vagyunk. És, ugye, nekem az a dolgom, hogy figyeljem a magyarokat, tehát hogy nézzem, hogy mit gondolnak, mit csinálnak, mit akarnak, merre akarnak menni, és itt vannak megfigyeléseim, és ebből néhányat szeretnék megosztani Önökkel. Az elmúlt években szerintem, mert Önök is ugyanazzal az alapanyaggal dolgoznak, tehát a helyzet az, hogy az elmúlt néhány évben azt szerintem a magyarok bebizonyították, az Önök cégeiben is, nemcsak Önök, mint vezetők, hanem a cégek alkalmazottai is, hogy a magyarok tulajdonképpen tehetségesek is meg szorgalmasak is. Ebből vannak az eredményeink. De másképp viselkedik a magyar, mikor jól megy, és másképp, amikor nem jól megy. És most egy olyan szakaszba lépünk, amikor kezd jól menni, és itt néhány tulajdonság fölszínre fog jönni, és szerintem Önöknek ezzel számolni kell, én rokon szakmában vagyok, ezért mondom, hogy nekem is számolnom kell ezzel.
Az első dolog, amivel számolnunk kell, ismerve magunkat, hogy a sikert könnyen vesszük természetesnek. Figyeltem a bértárgyalásokat. Hát itt úgy repkedtek a 4-5 meg 10 meg 20 százalékos béremelések, minthogyha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy úgy egyébként a béreket 10-20-30 százalékkal lehet emelni. Figyeljünk arra, hogy a magyar ember, ha egy sikeres szakaszba lép, akkor azt gondolja, hogy a siker a következő évben természetes, mert megvolt már az előző évben. Itt azért a két lábbal a földön maradás politikáját javaslom mindenkinek, mert egyébként olyan elvárásokat fogunk gerjeszteni, amiket Önök, a magyar gazdaság és a magyar politika sem fog tudni kielégíteni.
A második dolog, amire figyelnünk kell az, hogy a magyarok, ha sikeresek, és bebizonyosodott, hogy tehetségesek, akkor elengedik magukat. Nem mondom, hogy hátradőlnek, de valahogy a feszesség, ami a bajban jellemezte őket, ahogy kikaparták magukat a nehéz helyzetből, az a feszesség kezd eltűnni. És miután most éppen egy intenzív gazdaságra való áttérésre van szükségünk, ez a legrosszabb tulajdonságunk, hogy a sikerben elengedjük magunkat, mert most elértünk egy sikeres szakaszt, de hogy sikeresek maradhassunk, egy versenyképességi javuláson kell átmenni, mely a munka minőségének meg az intenzitásának a javulását követeli, és erről kéne meggyőznünk a magyarokat, hogy ennek van értelme, sőt ez szükséges.
A harmadik dolog, hogy ilyenkor – ezt a kormányon is látom, szerintem a vállalatoknál sem lehet ez másképpen – a komfortzónánkon kívüli lépéseket elkezdjük halogatni. Tehát amikor jól megy a dolog, és sikeresek vagyunk, tudjuk, hogy meg kéne lépni néhány változtatást, de az kivisz bennünket a komfortzónából, konfliktust eredményez, átalakítás, és akkor halogatjuk, hiszen tulajdonképpen jól mennek a dolgok. Én ezt már – tizenharmadik éve vagyok miniszterelnök – megfigyeltem, ez rendszeresen visszatérő tulajdonság, ezt már 1999-2000 környékén is láttam. Tehát föl kell készülnünk arra, hogy extra erőfeszítés kell ahhoz, hogy meg tudjuk győzni a magyarokat, hogy a dolgok tulajdonképpen jól mennek, mégis szükség van változtatásra, mert holnap-holnapután nem fognak jól menni.
És végezetül az is tulajdonsága a magyaroknak, hogy amikor kezdenek a dolgok jól menni, akkor az összetartás meg gyengül. Amíg baj van, addig valahogy összekapjuk magunkat, de amikor elkezd jól menni, akkor mindenki mocorog. Már itten már mindenki valaki lett, és akkor mindenki mocorog. És akkor ebből jönnek azok a fölösleges konfliktusok, amik egyébként lerontják a munkánkat, meg megrontják a munkahangulatot. És nagyon oda kell figyelnünk, akik az ország vezetéséért vagyunk felelősek, Önök a gazdaságban, mi a politikában, hogy ezeket a tulajdonságokat, amiket most itt leírtam, és amiket mindannyian ismerünk, mert szerintem az Önök mindennapi megfigyelései ezeket alátámasztják, hogy ezeket a tulajdonságokat kalkuláljuk a következő időszakban, mert nagyon fontos döntések és nehéz munkák előtt állunk, ezzel szeretném zárni a mondandómat, vagyis arról van szó, hogy az elmúlt években közös elért siker jutalma az, hogy még többet kell dolgoznunk, mert ha nem tekerjük, akkor eldől a bicikli.
