Mélyen tisztelt Kaczyński Elnök Úr, Morawiecki Miniszterelnök Úr, Hölgyeim és Uraim! Kedves Lengyel és Magyar Barátaim!
Mielőtt elmondanám a köszöntőbeszédemet, szeretnék néhány mondatban válaszolni az előttem szóló lengyel barátaink köszöntésére, részben, mert így illendő, részben, mert előhoztak belőlem néhány gondolatot, részben pedig azért, mert nem szeretném, ha a lengyelek úgy mennének haza, hogy azt gondolják, hogy a magyarok csak papírból tudnak beszélni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm Kaczyński elnök úrnak, hogy szóba hozta a két nap múlva esedékes magyar parlamenti választást. Elnök úr, Ön is tudja, hogy a kampányok vége kevésbé a beszélgetésekre, inkább a kézitusákra emlékezteti az embert, az ember ilyenkor már leszegett fejjel megy a maga útján, őrlődik a küzdelemben. Az Ön látogatása azonban most adott egy lehetőséget nekünk arra, hogy fölemeljük a fejünket, hogy egy kicsit nagyobb horizont nyíljon meg előttünk, és emlékeztetett bennünket arra, hogy a választás és a küzdelem szívkérdés is. Az Ön látogatása egy alkalom arra, hogy mi, magyarok most Önre és az Ön bátyjára gondolva fölemeljük a szívünket. Köszönet érte! Azt is szeretném elmondani Önöknek, hogy vannak rejtélyes dolgok az életben. A barátság például egy rejtélyes dolog, sokat írtak róla, senki sem érti igazán, hogyan válnak emberek egymás barátaivá, de legalább ilyen rejtélyes a népek barátsága is. Nagyon sok olyan magyart ismerek, aki talán életében nem találkozott egy lengyellel sem, lehet, hogy egy lengyel szót sem tudna kiejteni, mégis, ha azt mondanák neki, hogy a lengyeleknek segítségre van szüksége, első szóra nekiindulna. Ezek rejtélyes dolgok, ez a két nép rejtélyes barátsága. Azt hiszem, Elnök úr, hogy nem is kell nekünk mindent megérteni. Hagyni kell, hogy a rejtélyek rejtélyek, a titkok pedig titkok maradjanak. Hagyni kell, hogy ez a mélyből táplálkozó, ezer év kútjából táplálkozó lengyel–magyar barátság egyszerűen csak körülöleljen bennünket, és vigyen, vigyen, vigyen a jövő felé.
És végezetül, tisztelt Hölgyeim és Uraim, szeretnék egy politikai megjegyzéssel is kapcsolódni Kaczyński elnök úr szavaihoz. Elnök úr, itt, Magyarországon mindenki tudja, hogy Lengyelország egy nagy ország, nemcsak lelkiekben és történelmében, hanem méreteiben is. Hozzávetőlegesen négyszer akkora ország, mint Magyarország, sokszor tízmillió ember. A helyzet úgy fest, hogy Közép-Európa vezető hatalma, vezető országa Lengyelország. Ez a Közép-Európa a mi, a magyarok jövője is. Amikor Lengyelországot támadják, akkor Közép-Európát támadják, amikor Lengyelországot támadják, akkor bennünket is támadnak, ezért amikor kiállunk Lengyelország mellett, tesszük ezt részben barátságért, de azért is, mert kiállunk saját magunk mellett. Ezért, mélyen tisztelt Elnök úr, Lengyelország a jövőben is, ahogy eddig, ezután is számíthat Magyarországra. Ön utalt Európára is, rám nézve is tett elismerő megjegyzéseket. Ezek jól esnek, akkor is, ha az ember túlzásnak érzi őket. Én is úgy gondoltam huszonhét évvel ezelőtt, az volt a két országban mindenhol osztott jelmondat, hogy Európa a jövőnk. Ma, ahogy itt Önökre nézek, Lengyelország kormányzópártjának elnökére és Lengyelország miniszterelnökére, és látom itt az egybegyűlt lengyeleket és magyarokat, kellő szerénységgel azt kell mondanom, hogy huszonhét éve azt mondtuk, Európa a jövőnk, ma pedig azt mondhatjuk, hogy mi vagyunk Európa jövője.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
2008-at írtunk, amikor utoljára találkoztam Lech Kaczyński elnök úrral. Varsó mellett, az elnöki rezidencián egy szép nyírfaerdő közepén. Mintha csak abban a katyńi vagy egy másik, egy szmolenszki erdőben járt volna az ember. Ültünk és beszélgettünk. A magyar–lengyel barátságról, annak jövőjéről és lehetőségeiről. „Mit igyunk?” – kérdezte egyszer csak Elnök úr. „Żubrówkát!” – feleltük. A bölényfű, ami e vodkában van, arról híres, hogy ezt szeretik a bölények a legjobban legelni. Állítólag ettől olyan nagy az ellenálló képességük. És akkor elindult egy beszélgetés Lech Kaczyński és köztünk, egy beszélgetés a bölényekről, és arról, hogy mi, lengyelek és magyarok, bár sokszor kipusztulhattunk volna, mégis élünk, mégis itt vagyunk. Jöhetett oszmán, Habsburg, jöhetett szovjet vagy nemzetiszocialista diktatúra, mi kitartottunk, és kiálltunk egymásért. Talán ezért van az, hogy a történelemben, mint legutóbb a II. világháború után is Lengyelország azt kapta jutalmul, amit mi, magyarok büntetésül.
Tisztelt Elnök Úr és tisztelt Miniszterelnök Úr!
A lengyel és a magyar nemzet barátságát testvériséggé edzették az elmúlt századok csapásai. Tudjuk, és büszkék vagyunk rá, hogy a mi élet- és sorsközösségünk nem pusztán hazáink földrajzi közelségéből fakad, és büszkék vagyunk arra, hogy nekünk nemcsak a lombkoronánk ért össze itt, Európa szívében, de ahogy a miniszterelnök úr fölidézte a tölgyfákat, a gyökereink is egymásba fonódtak. Ahogy visszakövetjük múltunk fonalát, történelmünk pillanataiban, sorsfordító pillanataiban újra és újra ott találjuk egymást. A mi testvériségünk a szabadságért érzett közös szenvedélyünkből és az érte vívott harcainkból fakad. Abból, hogy mi egyedül azt fogadjuk el igazságnak, ami valóban szabaddá teszi az embert.
Tisztelt Emlékezők!
A mai napon azért gyűltünk össze, hogy közösen emlékezzünk egy nyolc évvel ezelőtt bekövetkezett tragédiára, fejet hajtsunk az áldozatok előtt, és hitet tegyünk a küldetés mellett, amelyet képviseltek. Kilencvenhat név olvasható ezen az emlékművön. Fájdalmasan hosszú névsor. Kilencvenhat név. Katonák, politikusok, művészek. Lengyel vezetők, akik évtizedeken át alakították hazájuk és Közép-Európa sorsát, felépítve a rendszerváltás utáni erős Lengyelországot. Köztük ott találunk két köztársasági elnököt. Ryszard Kaczorowskit, aki a kommunista diktatúra évtizedeiben, emigrációba kényszerülve is a lengyel függetlenség eszméjét testesítette meg. És Lech Kaczyńskit, a kiváló jogtudóst, a Szolidaritás elszánt harcosát, aki Varsó főpolgármestereként és Lengyelország köztársasági elnökeként is hűségesen ragaszkodott az elveihez. Mi, magyarok jól ismertük, és igaz barátunknak tartottuk őt. Hálás szívvel emlékezünk rá. Az ízig-vérig közép-európai politikusra, aki döntéseiben nem ábrándképeket követett, hanem mindig azt a tudást vette alapul, amit a szülei elbeszéléséből ismert meg, s amelyet a Szolidaritás mozgalomban szerzett. Hálásak vagyunk neki azért is, hogy 2007 óta mindkét nemzet életében van egy nap, amely a lengyel és a magyar nép barátságának állít emléket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi itt mindannyian, lengyelek és magyarok egy olyan Közép-Európát akarunk, ahova soha többé nem térhetnek vissza a XX. században átélt szörnyűségek. Éppen ezért fontos számunkra, hogy miközben a szmolenszki tragédia áldozataira emlékezünk, a tőlük megörökölt feladatokra is összpontosítsunk. Valljuk, hogy lengyeleknek és magyaroknak ma is közös az útja, közös a harca és közös a célja: építeni, megerősíteni és megvédeni hazánkat és otthonunkat: Közép-Európát. Méghozzá abban a formában, amilyennek mi szeretjük: nemzetinek és kereszténynek. Olyan Közép-Európát akarunk, amelyet nem lehet fehér asztalok mellett fölosztani, amely nem hagyja, hogy sorsáról nélküle döntsenek, amely nem engedi, hogy megfélemlítsék és megleckéztessék. Olyan Közép-Európát akarunk, melynek országai kiállnak egymásért. Olyan Közép-Európát, ahol magától értetődő, hogy mi dönthetjük el, kit engedünk be az otthonunkba. Olyan Közép-Európát, ahol saját törvényeink szerint és igazságban élhetünk. Tudjuk jól, mindig lesznek ellenlábasok, akik akadályozzák az igazság napvilágra kerülését, és tagadják a nemzeti önrendelkezés jogát. Mindig jönnek, akik ellen nemcsak dicsőség, de kötelesség is kiállni a pástra. Nekik azt üzenjük: több tiszteletet Lengyelországnak, több tiszteletet Magyarországnak!
Tisztelt Emlékezők!
Lengyelország és Magyarország hisz az összefogás erejében. Ennek az emlékműnek a felavatásával azt üzenjük, megőrizzük és a szívünkben hordjuk Katyń és Szmolenszk áldozatainak emlékét, felépítjük és megőrizzük azt a Közép-Európát, azt a jövőt, amelyet ők álmodtak meg nekünk.
Isten áldja Lengyelországot, Isten óvja Magyarországot!
