Jó napot kívánok!
Hiába, egy kalandos életbe sok mindennek a megalapítása is belefér, még egy egyetemé is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelettel köszöntöm mindannyiukat, a rektor urat, miniszterelnök urakat, a nagykövet urakat, az egyetem mélyen tisztelt oktatóit, és talán a bennünket figyelő hallgatókat is köszönthetem. Az, hogy az egyetemre, egy német nyelvű egyetemre múlhatatlanul szükség van, az én első két mondatom után is nyilvánvaló, mert a mi történelmi hagyományainkkal a hátunk mögött jól láthatóan nem természetes dolog, hogy az éppen hivatalban lévő miniszterelnök nem beszél németül. És amíg ez az állapot meg nem változik, és el nem jutunk oda, hogy az angol mellett németül is tud beszélni a magyar miniszterelnök, addig egészen biztosan szükségünk lesz német nyelvű egyetemre.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen örülünk annak, hogy nagyágyúkat hívtak meg erre a mai megemlékezésre, és itt elsősorban nem Balog Zoltán miniszter úrra és jómagamra gondoltam, hanem sokkal inkább a német nyelvterületről érkezett vendégeinkre. Talán Oplatka professzor urat kell elsőként köszöntenem, mert róla, nyilván aki itt ül, mindenki tudja, hogy kiváló újságíró, de mi, akik a politikában éljük az életünket, egy nagyon fontos könyv szerzőjét is tisztelhetjük benne, hiszen az egész rendszerváltás nagyon fontos, határnyitás kérdésével összefüggő kutatómunkáját talán a legteljesebben ő végezte el. És ráadásul még egy Széchenyi-monográfiával is megajándékozott bennünket, amit volt szerencsém olvasni, és amelyet nyugodtan ajánlhatok minden kollégámnak, magyar kollégámnak kötelező olvasmányként.
Ha megengedik, röviden szeretnék szólni a két miniszterelnök úrról is, akik itt vannak velünk. Részben azért kell róluk szólnunk, hogy kifejezzük a köszönetünket az egykori nagyvonalúságukért, hiszen ez az egyetem nem jöhetett volna létre, ha akkor három országban – Baden-Württembergben, a Bajor Szabadállamban és Ausztriában – nem nagyvonalú személyek vezetik az akkori kormányzatokat. Nyilván a 2000-es évek eleje pénzügyileg könnyebb volt, mint a mai világ, de higgyék el, akkor sem volt könnyű elfogadtatni Ausztria vagy Németország szavazóival, hogy arra adjanak az adófizetők pénzt, hogy Magyarországon létrejöjjön egy német nyelvű egyetem. Mégis: amikor a gondolat megfogalmazódott, akkor a miniszterelnök urak nagyvonalúak voltak, és vállalták a választók meggyőzésével járó politikai munkát, vagyishogy igenis van értelme – és ezt más is beláthatja – Magyarországon létrehozni egy német nyelvű egyetemet. Úgyhogy köszönjük szépen mindkettőjüknek a nagyvonalúságot! Ne felejtsük el, hogy akkortájt ehhez bátorság is kellett. Ma már erre mind nem emlékszünk, de ha már alapítóként hívtak ide, a pódiumhoz, akkor lehet, hogy a megírt beszédemet már nem fogom tudni elmondani, hanem csak a visszaemlékezésekre marad idő, de mint alapító atya hadd emlékezzek vissza, hogy akkortájt bátorságra is szükség volt, hiszen akkor Schüssel úr volt Ausztria kancellárja, és emlékezhetnek rá, hogy akkor Ausztria éppen egy elszigetelési kísérlet alatt állt. Hiszen akkor Ausztria kiugrott a nagykoalíciónak a kalodájából, és egy más politikai konstrukciót hozott létre, amiért az európai baloldal vezetésével egy nagyon súlyos büntetőhadjárat indult Ausztriával szemben. A legdurvább diplomáciai megnyilatkozások mellett egy teljes elszigetelési kísérlet. Mégis: akkor a két miniszterelnök úrban volt annyi bátorság, ha most nem ezen az eseményen lennénk, akkor azt mondanám, hogy betyárbecsület, hogy azt gondolták, hogy ki kell állnunk Ausztria mellett, és Ausztria úgy gondolta, hogy dacára a nemzetközi támadásoknak egy ilyen közös vállalkozásban való részvétele indokolt és természetes. Személyesen is hálás vagyok persze mindkét miniszterelnök úrnak, aki velünk van.
Amikor az egyetem létrejött, akkor Európa legfiatalabb miniszterelnökének számítottam. Ez olyan régen volt, és annyira ellentétes a mai benyomással, hogy ezt már senki sem hiszi el, de ez így volt, és 35 évesen az ember igyekszik a szakmabeliektől azért sok mindent tanulni. És én sok mindent tanultam mindkettőjüktől a nagyvonalúságon túl is. És most nem csupán azokra a szellemi talentumokra gondolok és szellemi útravalókra, amelyeket mindkét miniszterelnök úr a keresztény Európáról, Európa modernkori történelméről, Európa megfelelő geopolitikai irányairól tanított, illetve adott át akkor mindenkinek, aki figyelt rájuk – így rám is –, hanem a szakmával kapcsolatos tudásokat is szerezhettem tőlük. Ezt is szeretném itt megidézni. Stoiber miniszterelnök úrtól azt tanultam meg – ezt néha elő szokta hozni, ha találkozunk, ennek attól tartok, van is oka, mindig azt szokta mondani –, hogy egy miniszterelnök sohasem lehet fáradt. És az igazság az, hogyha van, ha volt Európában miniszterelnök, aki sosem volt fáradt, az kétségkívül Stoiber miniszterelnök úr volt.
És természetesen Baden-Württemberg miniszterelnökétől is tanultam valamit, mert tőle meg azt lehetett megtanulni, hogy egy jó miniszterelnök sosem siet. Olyan, hogy nincs időnk átgondolni, hogy nincs időnk megrágni, nem létezik, és én is elfogadtam azt a tanácsot, ha hirtelen az ember orra elé dugnak valamit, hogy most azonnal kell aláírni, akkor egy dolog biztos: véletlenül sem szabad aláírni. Mert mindenre van elég idő, mindenre kell, hogy legyen elég idő, és mindent alaposan meg kell gondolni. Ez az útravaló, amit Teufel miniszterelnök úrtól mindannyian megtanulhattunk. Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy Önök gondolják, mert a mi világunkban a sürgetés, a sietség, a kapkodás, a nyomás állandó lételem. Itt higgadtnak, türelmesnek és megfontoltnak maradni külön képességet igényel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha már beszéltünk két miniszterelnökről, aki volt olyan kedves, és megtisztelt bennünket, beszéljünk egy harmadikról is, aki személyében nincsen jelen, de ő adta az egyetemünk nevét. Azért is érdemes erről beszélni, hiszen az őt ábrázoló lovasszobrot is a napokban avattuk föl, és ott elhangzott néhány gondolat, amelyet érdemes a 15 éves évfordulónkon megidézni. Először is fontos megidézni, hogy ennek az egyetemnek olyan névadója van, aki egy egyedülálló dolgot tudhat megáénak az egyetemes politikatörténetben. Mert olyan már volt mindenhol, Magyarországon pedig gyakran megesett, hogy az embert először fölakasztották, és utána szobrot csináltak róla, de olyan, hogy először fölakasztanak valakit, és utána lesz miniszterelnök, és utána csinálnak róla szobrot, csak Andrássy mondhatja el magáról. Akik a magyar történelmet vendégként kevésbé ismerik, jó, ha tudják, hogy őt 1849 után fölakasztották, halálra ítélték, és szimbolikusan föl is akasztották, majd később a kiegyezés után miniszterelnök lett belőle. Ez egy olyan sorrend, amelyet rajta kívül senki sem mondhat magáénak, és az egész közép-európai paradigma szépen kifejeződik az ő életében, ezért úgy gondolom, hogy helyén való, hogy egy róla elnevezett egyetem ünnepségén vagyunk itt együtt. De most, hogy a lovasszobrát átadtuk, volt módunk kicsit az életútjába is elmélyednünk. Föl is olvasnék néhány olyan gondolatot – hármat mindösszesen – tőle, amelyet a mai magyar politikának és a politikában később részt vevő értelmiségieket nevelő intézményeknek érdemes észben tartaniuk. Ő fektette le azt a mondatot, ami szerintem mindmáig érvényesen a magyar biztonságpolitika alapvetése, és úgy hangzik, hogy „mindig jobb arra számítani, hogy nem lehet nekünk ártani, mint arra, hogy nem akarnak nekünk ártani.” Ő mondta azt is, miután a nagy budapesti építkezéseket is ő vezette, hogy „nem ismerek történeti példát, hogy nemzet valaha tönkrement volna építkezés következtében. Arra viszont ismerek példát, hogy bizonyos államok elveszítették összes politikai jelentőségüket, és nem maradt egyéb értékük hátra, mint azok az épületek, amelyeket monumentális alkotásaikkal létrehoztak.” És a legfontosabb, amit a magyaroknak érdemes tudni, és az egyetem szellemiségét reményeim szerint meghatározza: „egy nemzet sokszor azzal kezdi, hogy magát nagynak tartja, és senki nem osztozik e nézetében. Később jön idő, midőn mások is nagynak tartják, de arra, hogy egy nemzet, mely maga sem bízott magában, nagynak tartották volna, példát soha nem láttam.”
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezekkel a gondolatokkal emlékeztünk meg tehát az egyetemünk névadójáról.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezek után engedjék meg, hogy fölidézzem Esterházy Pétert, akit nyugodtan nevezhetünk tősgyökeres közép-európai magyar írónak. Egy regényében a Dunáról azt írta, hogy nagy különbség van víz és folyó között, mert a folyót az különbözteti meg a víztől, hogy a folyónak van emlékezete, múltja és történelme. És amikor létrehoztuk ezt az egyetemet, akkor mi ezt a Duna mentén élő népek miniszterelnökeiként jegyeztük, vagyis az volt a meggyőződésünk, hogy a Duna partján élők emlékezete akkor működik jól, ha nemcsak Donaueschingentől Passauig, Linztől Bécsig, vagy Dunakilititől Mohácsig terjed, hanem akkor működik jól a Duna partján élők emlékezete, hogyha a Fekete-erdőtől egészen a Fekete-tengerig mindent magában foglal. Az egyetemünk is ezt próbálja kifejezni. A Rajna, Majna és a Duna völgye az őket összekötő csatornával Európa szíve. Kohl kancellár tudta ezt, és erről gyakran meg is emlékezett. Meggyőződésünk, hogy ez egy szerves politikai, gazdasági és kulturális egység, amely képes nemcsak saját területén élő polgárai számára jólétet teremteni, hanem nagy impulzusokkal szolgál az őt körülvevő, tágabb régiók számra is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Duna völgye, a gondolat, amely ennek az egyetemnek a megalapításához vezetett, évszázadokon keresztül két dolgot egyszerre jelentett a magyarok számára. Jelentette a Duna völgye a nyugati polgári gondolkodáshoz, kultúrához és értékrendhez vezető kaput, és jelentette azt a felvonulási útvonalat, amelynek a mentén haladva az éppen aktuális iszlám kalifátus rajtunk átgázolva Európába igyekezett. Csak a török idők elmúltával erősödhetett meg újra az a régi kapcsolatrendszer, amelyen keresztül mi, magyarok folyamatosan érzékelni tudunk a német irodalom, filozófia, zene és festészet rezdüléseit.
Tisztelt Magyarok!
Nem okoz nekünk nehézséget annak beismerése, hogy német nyelvterületről és német közvetítéssel ért el hozzánk a reformáció, a felvilágosodás és a romantika is, és ami a legfontosabb kapcsolódási pontot jelentette: a török háborúk után az elnéptelenedett országrészben megjelentek azok a sváb települések, akiknek a leszármazottai nemcsak a magyar kulturális értékek megteremtésében tüntették ki magukat, de a magyar szabadságért folytatott küzdelmeinknek is kiemelkedő alakjaivá váltak. Köszönet érte Németországnak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar és a német kultúra hosszú időn keresztül szerves módon kapcsolódott egymáshoz. Joggal föltételezhetjük, hogy Goethe nélkül talán nekünk sem lett volna Madáchunk, mint ahogy azt is joggal gondolhatjuk, hogy a német egyetemek nélkül a magyar tudomány sem jutott volna olyan magasra, mint ahol egykoron járt. Ez a szerves kapcsolat azonban megszakadt a II. világháború után. Ennek két oka volt. Az első ok, amely szakadáshoz vezetett, a magyarországi németek kitelepítése volt. Ebből azt tanulságot vonhatjuk le, hogy a magyar politikának semmilyen morális, faji vagy osztályalapon, sem közvetve, sem közvetlenül nem szabad támogatnia olyan megoldásokat, amelyek emberek ki- és betelepítésével, megnyomorításával vagy kifosztásával járnak. Ez a fölismerés ma is irányvonala a politikánknak. Volt egy másik ok, ami miatt a szerves kapcsolat megszűnt, hogy a II. világháború után Németországgal együtt Közép-Európa is szét lett szakítva, a magyar polgárság maradéka évtizedeken keresztül úgy élt a vasfüggöny mögött, hogy teljesen el volt zárva attól a fejlődési folyamattól, ami akkor a Nyugatot jellemezte.
És itt érkeztünk meg a mai vitáink egy fontos kiindulópontjához. Mert ebből meg az adódik, azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az a kapcsolatrendszer, amely hibátlanul működött a II. világháborút megelőzően, a hosszú szétszakítottság okán, a rendszerváltás után kellett volna, hogy összeforrjon, ami szerintem sikerült is, de nem tudott nyom nélkül összeforrni. Ez pedig azt jelenti, hogy ma egy olyan helyzetben vagyunk, hogy amikor a nyugati multikulturalista európai elit – jelenleg legalábbis – értetlenül nézi, hogy azok az országok, amelyeknek a polgárai évtizedeken keresztül harcoltak a hitükért, a nemzeti létükért a kommunizmus alatt, ma az uniós politikai porondon az európai polgári életforma a multikulturalisták szerinti régi vágású változatát képviselik, és értetlenül nézi, hogy ez az európai uniós csatlakozott világ az „ever closer union”-ra nem üti össze a kezét. Értetlenül nézi, hogy van néhány ország, köztük Magyarország is, amely nem gondolja, hogy minden bajunkra automatikus megoldást a „még több Európa” intézkedései, jelszava vagy programja jelentené. Van tehát egy nézeteltérés az unión belül, és ez ma is gyakran vezet komoly vitákhoz. Különösen akkor, hogyha a családról, a migrációról, a kereszténységnek az alkotmányban való rögzítéséről vagy éppen az iszlámról van szó. Ezek a viták nyilvánvalóak. Olyan nyilvánvalóak, hogy talán még egy ünnepi alkalomról is szabad róluk beszélni, ugyanis itt következik az Önök felelőssége, itt jön az értelmiség felelőssége, mert föl kell tennünk a kérdés, hogyha ez a helyzet, mit lehet ilyenkor tenni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi erre tizenöt évvel ezelőtt adtunk egy jó választ: ilyenkor egyetemet kell alapítani, például. Ilyenkor kell teret nyitni az értelmiségnek, hogy előlépjen, és értelmes vitákban megpróbálja megfejteni a most fönnálló politikai viták mélyebb okait. Ilyenkor kell fölnevelni egy új nemzedéket, amely megérti ezt a problémát, és azt tekinti hivatásának, hogy ezeket a különbségeket és ebből fakadó következtetéseket érvényesítse saját nemzetének következő néhány évtizedében.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
Mi tehát azt tettük négyen akkor, hogy alapítottunk egy egyetemet, amely arra volt hivatott, hogy helyreállítsa a német és a magyar kultúra közötti korábbi szövetséget. Meggyőződésem szerint ugyanez az egyetem ma arra hivatott, hogy bebizonyítsa keresztény, nemzeti és európai álláspontunk létjogosultságát, és éppen azáltal, hogy ezt értelmiségi módon bebizonyítja, kihúzhatja az itt említett nézeteltérések méregfogát.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Van itt még egy másik körülmény, amit szeretnék szóba hozni. Mert ha igaz, hogy az Andrássy-egyetem ma a német és a magyar kultúra, valamint tudományosság közös metszete, akkor nyitva kell az egyetem szemének lennie arra is, hogy egy újabb történelmi vízválasztóhoz érkeztünk. Ez egy újabb érv arra, hogy gondolkodásra biztassam az egyetem vezetőit és diákjait, hiszen minden történelmi vízválasztónál a legfontosabb jelszó úgy hangzik, hogy merjünk gondolkodni. Merjük elhagyni a régi sémákat, merjük föltenni az új kérdéseket, és merjünk új módon válaszolni a föltett kérdésekre. A mi szakmánkban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a politikában úgy van, hogy van, amikor kevesebb gondolkodásra van szükség – ezek a boldog békeidők –, és van, amikor több gondolkodásra. A helyzet úgy fest, hogy az európai politikában ma nem kevesebb, hanem több gondolkodásra van szükség, mert korábban nem ismert kihívásokkal találjuk magunkat szemben, és ma már talán lassan mindenki számára nyilvánvaló, hogy a régi módon nem tudjuk megoldani az új problémáinkat. Következésképpen gondolkodni és ennek következtében pedig megújulni kell. Ez a feladat, ami Európa előtt áll. Ha ezt nem tudja elvégezni, és ez nem csupán a politikusokra tartozik, mint mondottam, ha ezt nem tudja elvégezni, akkor nincs esélye, hogy megőrizze azt a pozíciót, amit sok száz év alatt a globális politikában kiharcolt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nyilvánvaló, hogy ebben a munkában nem várhatunk másokra. Nem várhatjuk azt, hogy mások oldják meg ezt helyettünk. Sokkal inkább arra van szükség, hogy egy új európai értelmiséget neveljenek ki az európai egyetemek, és remélem, hogy az Andrássy-egyetem a rá eső részt ebből a feladatból vállalja is, és segít abban, hogy létrejöjjön egy olyan új európai elit, amely egyszerre elkötelezett Európa múltja és jövője iránt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az Önök munkáját segítheti még az is, hogy azt is láthatjuk, hogy a nemzetközi politika színpadán Németország és Magyarország szövetségét is meg kell újítanunk. Új helyzetekben találjuk magunkat, sokat vitatkozunk egymással, többet hallunk, mondjuk, a migránskérdésben fönnálló német–magyar véleménykülönbségekről, mint azokról az érdekegybeesésekről, amelyek az ésszerű európai gazdaságpolitika fönntartásához kötnek mindannyiunkat, németeket is és magyarokat is. Meggyőződésem, hogy a versenyképesség javítására, a pénzügyi fegyelem betartására építő gazdaságpolitika, amely egy német modell, és amelynek az átvétele sikeressé tett bennünket itt, Közép-Európában, olyan érték, amelyet fönn kell tartanunk, és meg kell védenünk. Úgyhogy a német–magyar együttműködés megújítása nemcsak német–magyar bilateriális, hanem összeurópai dimenzióban is sürgető feladat. Remélem, hogy belátható időn belül ez meg is történik.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ennek az egyetemnek tehát az lehet a hivatása, hogy olyan embereket adjon az európai nemzeteknek, akik hazájukon keresztül akarnak tenni Európáért. Meggyőződésem, Önök akkor végzik jól a munkájukat, ha itt igazi hazafiakat nevelnek, olyan németeket, magyarokat, szlovákokat, cseheket és lengyeleket, akik nem oldódnak fel egy nem létező, elképzelt európai népben, hanem megmaradnak magyarnak, csehnek, lengyelnek, szlováknak és németnek, és hisznek abban, hogy a saját identitásuk megerősítésén keresztül erősíthetik az európai népek összetartozását, és szolgálhatják a közös Európa ügyét. Olyan nemzedékre van szükségünk, amely pontosan tudja, hogy vannak kérdések, ahol több Európára, és vannak kérdések, ahol meg több nemzetállamra van szükségünk, ha bajainkat orvosolni akarjuk.
Abban a reményben, hogy az egyetem ennek a hivatásának meg fog felelni, szeretnék gratulálni Önöknek az elmúlt tizenöt évhez. Köszönöm azt a munkát, amit az elmúlt tizenöt évben itt végeztek. Köszönöm az egyetem vezetőinek, köszönöm a diákoknak, és köszönöm a technikai személyzetnek is, akik lehetővé tették, hogy ilyen körülmények között végezhessék Önök a munkájukat. Büszkék vagyunk Önökre, gratulálunk az elmúlt tizenöt évhez, és hasonlóan sikeres következő tizenöt évet kívánunk!