Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Úr! Tiszt Hölgyek, Tábornok és Tiszt Urak! Tisztelt Ünneplők! Hölgyeim és Uraim!
Augusztus 20-án emlékeztetni kell magunkat arra, a saját otthont, földet, hazát nyújtó önálló államiság a népek életének inkább kivételes, mint természetes létállapota. Egy népnek, aki saját hazára vágyik, aki saját törvényei és saját szokásai szerint akarja berendezni életét, s ezer év tanúsága szerint a magyar ilyen nép, a szuverenitásáért és a szabadságáért minden percben meg kell küzdenie akkor is, ha ez a mindennapok forgatagában élő népünk számára nem mindig nyilvánvaló. Kényelem, szűklátókörűség, politikai könnyelműség, az „élj a mának”, a „neked minden jár itt és azonnal” történelmünk rendre visszatérő veszedelmei. Ez emeli a magyar történelem legmagasabb pontjára államalapítóink tetteit. Ritka kegyelem, ha egymást követő nemzedékek minden stratégiai döntése helyesnek bizonyul. A Kárpát-medencét, Eurázsia legvédhetőbb szállásterületét vették célba. Vándorlás helyett letelepedést, laza törzsszövetség helyett központosított államot, nomád hitvilág helyett a nyugati kereszténységet választották. A vélhetően jóval számosabb helyi népeket meghódították, a ránk törő nyugati birodalmi hadakat szétzúzták, a belső lázadást letörték, és lélegzetelállító országépítésbe kezdtek. Micsoda idők, micsoda nagyság, dicsőség és példátlan teljesítmény! Máig nem értjük, honnan a tudás, az országépítő műveltség, az államszervezési tehetség és a szíveket felemelő, mély, lelki komolyság. Nem értjük, honnan, de azt tudjuk, hogy hazánk válságos pillanataiban, a megsemmisülés szakadékának szélére szorítva újra és újra utat tör magának, felbuzog, galléron ragadja és hadrendbe állítja a ki tudja, honnan felsereglő magyarokat, s lesz újra nagyság, dicsőség és bámulatosan épülő ország. Hála és köszönet – csak ennyit mondhatunk, de ennyit mondanunk kell legalább augusztus 20-án, emlékeztetve magunkat, mennyi tetterő, céltudat, tehetség, vér, áldozat és vitézség kellett, hogy ma itt állhassunk. Dicsőség Istvánnak, a magyarok királyának!
Köszöntöm esküt tett tisztjeinket. Ma még kevesen tudják, hogy milyen fontos szerep vár Önökre az önbecsülését éppen visszanyerő, a trianoni száz év fogságából éppen kitörő, a régi nagyság ízére és ösvényére éppen rátaláló, a kishitűség és megalázkodás nyomorúságos gúnyáját éppen ledobó Magyarország jövőjének alakításában. Nemcsak fegyvereik gyarapodó ereje miatt vár Önökre fontos szerep, habár az sem lesz lebecsülendő. Még inkább azért, mert Önök mától egy régi magyar életigazság letéteményesei, mely így hangzik: az élet kötelesség. Ez a régi igazság halványuló félben van, a kordivat pedig rozsda gyanánt oly’ vastagon belepi, hogy lassan magunk sem tudjuk, hogy mit is találnánk alatta. S mégis, a kordivattal szemben is Magyarország jövője ezen áll vagy bukik. Az élet kötelesség. Ezt Önöknek kell személyes példájukkal a közérzületbe visszahozniuk, méltó díszbe öltöztetniük, és szétterjesztve többségre vinniük. Ez az egyszerű igazság tölti majd meg lélekkel a mai gazdasági gyarapodást, ez ad iránytűt a felnövekvő nemzedékek kezébe, ez űzi el az élet értelmetlensége felett töprengő, világfájdalmas léhaságot. Elhozza az új világot, és letöri az önmaga előtt tetszelgő, hiú önzést, mely úgy behálózta már az európai életet. Az élet kötelesség, ez adja szépségét, komolyságát és szabadságát is. Akinek célja az, hogy kötelességét teljesítse, sohasem téved el, nem kínozzák kielégíthetetlen vágyak, még ha ez kísérti is az internet csatornáinak ezrein, nem hálózza be a mindig éhes önzés, és nem kell félnie a délibábos álmok keserű csalódásaitól sem. Igen, Önök mától egy férfieszményt, a kötelességét fegyverrel, és ha kell, élete árán is teljesítő magyar katonatiszt idolját testesítik meg számunkra. Miként mély elismerésünket fejezzük ki katonatiszt hölgyeink felé is, akiktől nem várunk kevesebbet. És ha felzúg a lelkiismeretlenek, a nemtelenek, a könnyebb utat választók vásári zaja, Önöknek csak arra kell gondolniuk, hogy itt kötelességet kell teljesíteni. És minél kevesebben vannak, akik teljesítik, teljesíteni kell annál inkább. Ez a küldetés vár a magyar honvédtisztekre. Így és ezért tekintünk ma Önökre elfogódottan, büszkén és magas reményekkel. Megemeljük a kalapunkat, és Magyarország nevében megköszönjük a szüleiknek, hogy ilyen derék ifjakat adtak a hazának.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az államalapítók előtti főhajtás, az új honvédtisztjeinknek megadott tisztelet mellett ma átadjuk és felszenteljük az Összetartozás emlékhelyét is, mely nemzeti büszkeségünkre, az Országházra néz, sőt mutat, és méltó módon teszi teljessé a Kossuth tér, a nemzet főterének fenséges panorámáját is. Így van ez rendjén, hiszen az Országházat azoknak a városoknak és falvaknak, illetve népeiknek építettük, akik az emlékhely falába vésett települések lakói voltak, származásra, vallásra, nemzeti hovatartozásra tekintet nélkül, mint Szent István országának örökösei. Ez a tény megváltoztathatatlan, bármerre kanyargott is azóta a történelem.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr!
Magyarország és a magyar nemzet figyelő közönségének jelenthetem, hogy a trianoni diktátum századik évfordulója alkalmából vállalt kötelességeinket teljesítettük. A századik évet a nemzeti összetartozás évének nyilvánítottuk. A megemlékező ünnepségekre méltó rendben sort kerítettünk, habár a járványveszély a teljes felsereglést lehetetlenné tette. Az évszázad tanulságaival, az országvesztés leckéjével a magyar tudóstársadalom, a magyar kulturális élet képviselői, az elszakított területeken élő magyar közösségek, egyházaink és a magyar politikai élet színe-java, élén az országgyűléssel szembenézett és számot vetett. A számvetés oda vitt bennünket, hogy kihirdessük a trianoni száz év magyar magány korszakának lezárását, és kimondjuk, hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió szétesése után mi, magyarok vagyunk a Kárpát-medence legnépesebb és legnagyobb gazdasággal rendelkező országa, s végre megértsük, hogy ebből kötelességek fakadnak, melyek elől nem bújhatunk el. A száz év tanulságait oly’ súlyosaknak és messzehatóknak éreztük, melyek elől ki nem térhettünk. Ezért kihirdettük az új korszak nemzeti politikájának hét törvényét. Majd legjobb tudásunk szerint – felmérve az előttünk álló évtizedeket – bejelentettük a szuverenitásra, szabadságra és közös érdekre alapozott közép-európai összeszerveződésben való érdekeltségünket és részvételi szándékunkat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!
Száz évvel a világháborús vereség és a trianoni diktátum után ma a túlélés bajnokaiként állunk az európai történelem színpadán. Nincs a világnak egyetlen nemzete sem, amely kibírt volna ilyen száz évet. S erről az évszázadnyi magaslatról most olyan erővel kell szólnunk, amely elhallatszik az utolsó magyar falu utolsó házáig, sőt azon túl is, a Kárpát-medence legtávolabbi zugáig, sőt azon is túl, messze földrészekig, ahol még magyarok élnek. Azt kell szétkürtölnünk, hogy Magyarország nemcsak túlélt, nemcsak megmaradt, de zászlóit ismét magasba emelve, önbecsülését visszanyerve, nagy idők kapujában és győzelemre áll. Magyarország biztos otthon, mely visszavár mindenkit, aki része akar lenni a nagy korszakainkat megidéző országépítésnek. Azt kell szétkürtölnünk, hogy száz verejtékes év árán végre megértettük, a magyarok soha többé nem engedhetik meg maguknak a gyengeség luxusát.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Miként a természetnek és a csillagok járásának, úgy a megmaradásnak és a túlélésnek is törvényei vannak. S miután megértettük, fel kell véssük őket Magyarország tartóoszlopaira oly’ élesen, hogy többé egyetlen nemzedék se tudja levenni róla a szemét. Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse! Minden magyar gyermek újabb őrhely! Az igazság erő nélkül keveset ér! Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni! Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük! Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs! Egyetlen magyar sincs egyedül! Ez a XXI. századi Magyarország nemzeti politikájának könnyekkel és vérrel kiizzadt hét törvénye.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Miközben mi, magyarok a nemzeti összetartozásunkat ünnepeljük, tágabb hazánk, Európa hajója éppen megfeneklett. Az évszázadok során megszerzett világpolitikai és világkereskedelmi pozíciója megbicsaklott. A világméretűvé hizlalt termelés, befektetés és kereskedelem olyan országokat szerszámozott föl a gazdasági verseny eszközeivel, amelyek mára túlnőttek Európán. Véget ért az európai népek, az európai szellem és technológia megkérdőjelezhetetlen fölénye. A gyarmatosításból megörökölt előny elenyészett. Európa, sőt a teljes Nyugat sem képes többé maga felé irányítani a világgazdaság erőforrásainak és hasznainak bővizű áramlatait. Versenyezni kell! Erő- és jellempróba előtt állunk. Vajon az európai vezetők meg tudják-e újítani földrészünk politikáját és gazdaságát? S ha igen, Európa népei megértik-e ezt? S ha igen, elfogadják-e mindazt, ami ebből saját életükre következik? Visszatalálnak-e a kemény munka, az ésszerű gazdálkodás és a felelős életvezetés világába? A legmélyebb kétségek gyötörnek bennünket. Most nem a hazánk, hanem az európai civilizáció jövője miatt. Ráadásul kontinensünk nemzetei széttartó pályán haladnak. Nyugat-Európa lemondott az évezredes nagyság és sikerek mögötti felhajtóerőkről, az élet spirituális mélységeiről, a házasság és az utódok nyújtotta boldogságról és a nemzeti kultúrák szellemi energiájáról, vagyis lemondott a keresztény Európáról. Helyette istentelen kozmosszal, a családok szivárványosításával, migrációval és nyitott társadalmakkal kísérletezik. Eközben Közép-Európa népei éppen visszahelyezik jogaikba az ősi életösztönöket, a kereszténység felszabadító erejét, a munka becsületét, a nemzeti büszkeséget, a gyerekeink és szüleink iránti kötelességet, ezért mi megvédjük a határainkat, és migránsok helyett a saját gyermekeinkre hagyjuk a hazánkat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ismeretlen vizeken hajózunk. Nyugat elvesztette vonzerejét a mi szemünkben, Közép-Európa pedig nem tűnik kívánatos világnak az ő szemükben. Európának úgy kell megtalálnia a jövőjét, hogy egyik fele sem kényszeríti a másikra saját élet- és világfelfogását. Ez ma az európai egység alfája és ómegája. A nagyközönségnek most átadandó mű ezért nemcsak emlékhely, de felhívás, sőt sürgető kiáltás is. Azokhoz a közép-európai népekhez, amelyek életüket egy megújított keresztény világban képzelik el, hogy rá kell találniuk az együttműködés útjára. Meg kell találniuk azt a formát, amely egyszerre garantálja nemzeti önállóságukat, a közép-európai népek összeszövetkezését, és hozzájárul az európai egységhez is. Ez lehetséges. De csak úgy lehetséges, ha megértjük, hogy Közép-Európát, a német és orosz világ közötti térséget nekünk, közép-európaiaknak kell megszerveznünk. Vállalkoztak már erre a törökök, a Habsburgok, a németek és a szovjetek is. Ma is van rá jelentkező. De mi azt is tudjuk, hogy a kéretlen segítség nem szokott jóra vezetni. Ha idegenek szervezik meg Közép-Európa életét, az megosztottsághoz, ellenségeskedéshez és alávetettséghez vezet, s fantasztikus erőforrásaink, értékes munkánk és világszínvonalú szellemi teljesítményünk hasznait mások szedik, maguknak gyűjtik be, és saját hatalmukat növelik vele. Évszázadok ködébe vész, mikor kínálkozott legutóbb ilyen remek esély, hogy a közép-európai népek a lengyel vezérhajó körül okosan elrendeződve a Balti-tengertől le, a Balkánig maguk szabják meg saját sorsukat. Mi, magyarok ma annyit tehetünk, hogy felkészülünk az együttműködésre, és sürgetjük barátainkat, emlékeztetve őket, hogy a csillagok szerencsés együttállása nem tart örökké.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mélyen tisztelt Elnök Úr!
Ez az emlékhely összekapcsol bennünket, jelképe annak, hogy közös örökösei vagyunk a magyarok világraszóló teljesítményének, mindannak, amit őseink a Kárpát-medencében felépítettek, a kultúra, a tudomány, a gazdaság és a sport világában letettek az emberiség asztalára. Ez az örökség mindannyiunké, minden magyaré, bárhol is éljen a világban. Legyünk rá büszkék, őrizzük meg, és tegyük hozzá a magunk részét. Végül szívből jövő hálánkat és legmagasabb elismerésünket fejezzük ki az elszakított nemzeti közösségeink évszázados helytállásáért, hűségükért a magyar nemzethez és szülőföldjükhöz.
Magyarország mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött! Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
