Főtiszteletű Püspök Úr! Nagytiszteletű Úr! Professzor Asszony! Tisztelt Presbitérium! Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Kedves Református Testvérek!
Erős hete volt a magyar reformátusoknak. Múlt vasárnap Svábhegyen református óvodát, tegnap a református fellegvárban, Sárospatakon egyetemet alapítottunk, ma templomot avatunk, nem is akármilyen templomot. A templom annak a jele, hogy bízunk Istenben, és ezért hittel tekintünk a jövőbe. Templomaink világítótornyok: amikor új épül, növekszik a fény a világban.
Tisztelt Gyülekezet!
A mai vasárnap délután felkavarja gondolatainkat és érzéseinket. A gomolygó érzések és gondolatok egyszerre forognak az egyéni teljesítmény, a közösség ereje és a magyarság történelmi küldetése körül. A mai templomszentelő délután fénye sajátos megvilágításba helyez bizonyos civilizációs folyamatokat is. Mindez a felkavarodás azért történik most velünk, mert a templom hatással van ránk. Most itt a saját példánkon érezzük a régi igazságot, hogy először mi alakítjuk az épületeinket, hogy utána azok alakítsanak bennünket. Ahogy itt állunk, tisztelet ébred bennünk a gyülekezet minden tagja és különösen nagytiszteletű Börzsönyi János lelkipásztor úr és Farkas Miklós gondnok úr iránt. Aki valaha építkezett, az tudja, milyen nehéz feladat, nyomasztó felelősség, hogy minden rendben menjen, és időben megtörténjen.
Kedves Református Testvérek!
Manapság megritkultak az olyan alkalmak, amikor egy komoly vállalkozás legnagyobb támogatói között a mindenkori kormányzat mellett magánszemélyeket is látunk. Reméljük, ez csak azért van így, mert most szárnyal a gazdaság, és nagyléptékű személyes adakozás nélkül is megtörténik és felépül, aminek meg kell történnie, és fel kell épülnie. Reméljük, ez csak annyit jelent, hogy a szűkösebb esztendőkben – mert mi, idősebb atyafiak tudjuk, mindig jönnek szűkösebb esztendők is –, nos akkor majd bővében leszünk a nagylelkű adakozásnak. A mi mai helyzetünk azonban más. Más, mert Bagdy professzor asszony magánszemélyként az építkezés legnagyobb mecénása lett. Bár számszakilag a kormány talán nagyobb összeggel támogatta az építkezést, senki nem vállalt arányaiban akkora terhet, hogy ma így itt állhassunk, mint a professzor asszony. Köszönet érte!
Szólnom kell Makovecz Imréről is, aki élete alkonyán megálmodta ezt a templomot. Az idős mester vállalta, hogy fogyatkozó erejéből segít a pesterzsébeti református gyülekezetnek templomhoz jutni. Kéznyomai tagadhatatlanul rajta vannak a templomon, mindenki láthatja, aki csak egy pillantást is vet az épület sziluettjére. Épületekre nem szoktuk azt mondani, hogy őshonos. Mégis minden épület, amihez Makovecznek köze volt, ezt az érzést hozza fel belőlünk. Őshonos a Kárpát-medencében. Az épület megszületését eredményező nagy egyéni teljesítmények gomolygásából kitűnik Dósa-Papp Tamás alakja is. Ő vállalta, hogy kidolgozza, és papírra veti azt, amit idős mesterének már nem volt ideje megalkotni.
Kedves Testvérek!
Makovecz Imre terveit folytatni, részletekbe menően kidolgozni és a közösség igényeihez igazítani igazán hálátlan feladat. Ezerféleképpen bele lehet bukni. Mindig van, aki valami mást lát, aki másként folytatta volna. Az, hogy most itt állunk, azt bizonyítja, hogy az építészünk, Dósa-Papp Tamás reménykedhet a gyülekezet és az utókor elismerő ítéletében.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
És eszünkbe jut a helyi közösség ereje is. Az épület, amelyben állunk, annak hírnöke is, hogy létezik Pesterzsébeten egy olyan református gyülekezet, amely hisz a saját jövőjében. Templomot ugyanis nem egy-két évre szokás építeni. Oly’ sokat hallani arról, hogy a keresztény közösségek kiveszőfélben vannak, s nemcsak tőlünk távoli, háborús területeken, hanem a közeli, békés Nyugaton is. Milyen jó, hogy Magyarországon ez nincs így!
Tisztelt Református Testvérek!
Mi, magyarok ezer éve templomépítő nemzet vagyunk. Szent István idején rajtunk kívül még sokan elmondhatták ezt magukról. Más időket élünk. Nem egyre több, hanem egyre kevesebb templomépítő nemzet van Európában.
Kedves Testvérek!
Nyugat-Európa ma a kulturális és civilizációs talaj- és egyensúlyvesztés fázisában van. A nagy történelmi szerep és küldetés, amit a keresztény-keresztyén európai civilizáció az elmúlt ötszáz évben betöltött, most gyengül és szertefoszlik. Feladta küldetéstudatát, kulturális és szellemi örökségét, egyszerűen eldobta a jövőjét. Ilyenkor eszembe jut, hogy hányan és hányszor akartak bennünket felzárkóztatni oda, ahol ma már nem építenek templomokat, csak mecseteket. E történelmi helyzet tükrében bontakozik ki a mai alkalom szélesebb jelentősége.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi nem akarunk letérni arról az ösvényről, amelyen ezer éve járunk. Nem akarunk sem letérni, sem lesodródni. Ez akkor lehetséges, ha belátjuk, hogy az államnak és az egyházi közösségeknek együtt kell működniük. Az együttműködést az Alaptörvényünk is szentesíti. A keresztény alapokon álló demokráciában az államnak nemcsak feladata, de kötelessége is a hagyományos közösségekért felelősséget vállalni a családtól a gyülekezeteken át a nemzetig. Az Alaptörvény a következőképpen mondja: „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége.” Történelmünk arra tanít, hogy a magyarok csak keresztényként maradhatnak meg. Határok közé zárt ország, de határtalan lélek. Ez Magyarország. Nemcsak templomépítő nemzet vagyunk, hanem hogy megmaradjunk, templomépítő nemzetnek kell lennünk. Minden egyes új templom bástyát jelent a nemzet szabadságáért és nagyságáért folyó küzdelemben. Ezért, kedves Református Testvérek, 2010 óta Magyarországon, a Kárpát-medence magyarlakta területein százötven új magyar templomot építettünk, és több mint háromezer hazai és külhoni templomot megújítottunk.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Az Összetartozás templomában vagyunk. Az összefogás és a közösségépítés a jövőt jelenti. Így, a szüret idején arra gondol az ember, hogy a Szabó-telepi református gyülekezet már megmetszette a szőlőt, hogy az jövőre még több gyümölcsöt teremjen a magyarok számára. Így legyen! Soli Deo gloria!
