Tisztelt Gyászoló Család! Kedves Barátaim!
A függöny legördült. Hálát adunk, hogy részesei lehettünk egy egyszeri és megismételhetetlen előadásnak, amit egy rendkívüli művész és példás hazafi élete adott nekünk. Most eljöttünk, hogy tisztelegjünk bajtársunk, barátunk és munkatársunk, Kerényi tanár úr előtt. Magunk előtt látjuk őt, a rendezőt, a tanárt, a szerkesztőt, a magyar kultúra fáradhatatlan harcosát, ahogy panyókára vetett zakóban kettesével veszi a lépcsőfokokat. Mindig sietett. Állandóan dolga volt. Megtanítani a szakma rejtelmeit, megalkuvás nélküli magyar színházat csinálni. Eljuttatni kultúránkat minden magyar emberhez, határon innen és túl.
Tisztelt Gyászolók!
Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol. Olyan nyelven beszélsz, olyan rugóra jár az agyad, olyan észjárás igazságai és törvényei szerint rendezed be az életed immár ezer éve ugyanazon a helyen, amely csak ránk jellemző. A magyar kivételes, de mivel ritka egyede az emberi fajnak, hát szükségszerűen veszélyeztetett is. Ezért ha magyarnak születtél, kötelességeid vannak. Több kötelességed, mint a sok tíz- és százmilliós nemzetek fiainak szokott lenni. Nem mindenki ismeri, nem mindenki érti, és nem mindenki vállalja a felelősséget, a felelősségnek ezt a sajátosan magyar válfaját. Barátunk azon kevesek közé tartozott, aki nemcsak tudta, nemcsak hirdette, hogy a kultúránk tart meg minket magyarnak, hanem művelte is ezt a kultúrát. Kerényi Imre keresztény magyar férfi volt. Tisztában volt azzal, miféle becsületbéli kötelességekkel jár mindez. Nem nyomasztotta, nem tette gondterheltté, nem vett rajta erőt semmilyen keresztény-hazafiaskodó manír, se honfiúi mélabú, se bokacsattogtatós krakélerkedés. Valójában hálás volt a magyarok vállát terhelő különös felelősségért. Tudta, hogy e súly nélkül a lét elviselhetetlen könnyűsége gyötörné. Ahogy oly sok millió embert gyötör itt, Európában anélkül, hogy tudnák, mitől is érzik oly súlytalannak és ezért jelentéktelennek az életüket.
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Európának ezen a táján a férfiak tudják, hogy azért vannak a világon, hogy feltegyék valamire az életüket. Valamiféle nagy dologra. Nálunknál, személyes életünknél nagyobb és fontosabb dologra. Van, akiben ez a velünk született tudás idővel elhomályosodik, s úgy érzi, már az is szép teljesítmény egy élettől, ha talpon marad, és tisztességesen helytáll a mindennapokban, ha egyenesen megállhat az asszonya, a gyermekei, a barátai és a munkatársai előtt. S mindannyian tudjuk, ez valóban nem lebecsülendő, komoly teljesítmény. Igazi férfimunka. És vannak olyanok, mint Kerényi Imre barátom volt, akinek a lelkében ott marad egy motoszkáló érzés, a fülében egy nyugtalanító hang, és időnként aritmikusan dobban egyet a szív, amely emlékezteti: még mindig nem tette fel az életét a rá váró, csak rá kirótt nagyszerű küldetésre. Hiába a siker, a színházi nézőtér vastapsa és a szakmai elismerés, hiába a Kossuth-díj és a kollégák őszinte lelkesedése, hiába a pénz és a tisztes polgári jómód. Az ilyen emberen mindez nem segít, mert tudja, hogy végül úgysem kerülheti el a sorsát. S aztán egy nap el is éri őt a végzete, eljön a pillanat, amikor hirtelen megvilágosodik, hogy miben is áll az ő személyes, senki más által nem teljesíthető küldetése. Ilyenkor kiegyenesedik az élet, eltűnnek a vargabetűk, a cikkcakkok és a zsákutcák, csak a nyílegyenes pálya marad. A nyílegyenes, de nehéz út, amelyre még itt lép rá az ember, de amely az örökkévalóság ismeretlen tájaira is elviheti. És el is viszi – feltéve, ha az ember kitart, ha rajta marad, ha kibírja, ha nem téríti le az önsajnálat, ha van elég szufla, és nem fogy ki a lelkierőből. Eljön hát a pillanat, a hívás, és az ember ilyenkor papnak áll, felcsap katonának, vagy orvos lesz. De leginkább politikusnak áll, vagy legalábbis belép a politika világába, ahol egyszerre lehet a három: pap, katona és orvos. Egyszerre teljesíthet három szolgálatot; mutathat magasabb horizontot, harcolhat az övéiért, és megsegítheti a bajbajutottakat.
A sorsfordító pillanatokat gyakorta a megrendítő vereségek hozzák el. Ez többekkel volt így 2002-ben, amikor négy szép, alkotó és felemelő év után visszatértek a hatalomba a „merjünk kicsik lenni” magyarok. Ekkor érte el Kerényi Imrét a végzete, ekkor fénylettek fel küldetésének körvonalai, és ekkor nyílt meg előtte az út. Így jutott arra a döntésre, már egy teljes színházi életművel a háta mögött, hogy a magyar közélet szorítójába lép, és a tőle megszokott lelkiismeretességgel és munkabírással a polgári körök mozgalmának szellemi vezére lesz. Így lettem a bajtársa, s ő az enyém. És harcoltunk együtt jóban, rosszban, esőben, napsütésben, diadalmas és lehanyatló zászlók alatt. És ezért gyászolunk most itt úgy, azzal a fájdalommal, ahogy csak bajtársak tudják egymást gyászolni. Jó harcos voltál. Tudtál úgy harcolni, ahogy senki más nem tudott. Tudtad, hogy a színházszakma egy része kivet magából. Tudtad, hogy minden szavadat kiforgatják majd. Tudtad, hogy igazságtalan élcelődések céltáblája leszel. Felemelt fejjel és csak rád jellemző humorral viselted a támadásokat. Bármihez fogtál, mindenből derű, fegyelem, hit és a hozzáértés magabiztossága áradt. Ezerszer a lelkünkre kötötted, nem elég csak tehetségesnek, rendes embernek is kell lenni. És a fiatalokat is erre kell nevelni. Pontosság, fegyelmezettség, öntudat. Azt tanítottad, hogy olyan emberekre van szükség, akik értik, hogy egy előadás, egy könyv, egy újságcikk, de még egy ország is csak akkor ér valamit, és csak akkor működik, ha alkotói egész személyiségüket hozzáadják. Akik büszkén és teljes felelősséggel vállalják, hogy ez a szöveghasáb, ez a jelenet, ez a kötet, ez a zászló, ez a címer én vagyok. Hittél abban is, hogy egy magyar film, színházi előadás, könyv vagy műalkotás lényegénél fogva arra való, hogy elmélyítsen minket a hazaszeretetben, hogy jobb, igazabb, bölcsebb magyar emberré lehessünk általa. Tudtad, hogy csak így maradhat meg az ország annak a magyar világnak, amelyért még betegséged alatt is küzdöttél és dolgoztál. Te is annak a nyílt összeesküvésnek voltál tagja, akik azt akarják, hogy legyen úgy, mint régen volt, és akkor a magyar név megint szép lesz.
Drága Barátom!
Már olyan közel vagyunk hozzá. Azt hittem, nemcsak harcolni, de célba érni is együtt fogunk. Mert oda fogunk érni, efelől ugyanúgy nincsen bennünk semmi kétely, ahogy benned sem volt soha. Odaérünk nélküled is. De az nem ugyanaz lesz, mintha velünk lennél.
Tisztelt Gyászolók!
Kerényi Imre keresztény magyar férfi volt, aki megtalálta az utat, hogy egyszerre szolgálhassa Istenét, hazáját, családját. Örüljünk, hogy megtalálta a boldog élet kulcsát. Örüljünk, hogy a barátunk ilyen szerencsés ember lehetett.
Direktor Úr!
Nyugodj békében!