Mélyen tisztelt Elnök Úr!
Megtisztelő, hogy a mai napon átvehettem Öntől a köztársaság, a Szerb Köztársaság Érdemrendjét. Hivatalban lévő embereket ritkán szoktak kitüntetni. Én sem elbocsátásnak tekintem a kitüntetést, hanem egy biztatásnak, és úgy értem, hogy nem azért kaptam a kitüntetést, amit eddig tettem, hanem azért, amit ezután fogok tenni a szerb–magyar barátság érdekében. A magyarok szeretnek titulusokat aggatni a kiemelkedő vezetőikre. Magyarországon létezik az a titulus, hogy „a legnagyobb magyar”, ezt a címet a XIX. század közepén nyerte el egy Széchenyi nevű vezetőnk, akit azóta is így hívunk: „a legnagyobb magyar.” És ő írt egy levelet az Önök szabadságharcos fejedelmének, Miloš Obrenovićnak, és ebben a levélben a következőket írta: „Szerbia és Magyarország érdeke oly’ szorosan összefonódik, hogy akár akarjuk, akár nem, barátokká kell lennünk.” Amikor tehát a mostani magyar kormány és személyesen én is a szerb–magyar barátságért dolgozom, akkor egy nagyon régi magyar felismerést teljesítek be. Magyarország egy olyan ország, amelynek Szerbiával barátságban kell lennie. Megkönnyíti ezt a történelmi parancsot, hogyha olyan vezetői vannak éppen Szerbiának, akikkel személyesen is baráti kapcsolatot tudunk kiépíteni. És köszönöm Önnek, Elnök úr, hogy nemcsak a kitüntetéssel, hanem a barátságával is megtisztelt az elmúlt években, amiképpen hálás vagyok ezért kollégámnak, a miniszterelnöknek is. A barátság egyetlen ponton szenved sérelmet, de ezen nem tudunk segíteni, ez a vízilabda; ott ugyanis csak egyszerre egy győztes lehet, és ott meg kell küzdenünk egymással is a medencében. A politikát illetően, mélyen tisztelt Elnök úr, van egy közös ügye a szerbeknek és a magyaroknak. Erről néha elfeledkezünk, néha azonban a történelem emlékeztet bennünket erre a közös hivatásunkra. Ez a közös ügy, hogy nekünk együtt kell megvédenünk Európa déli kapuját. Ez egyszerre küldetése, felelőssége Szerbiának és Magyarországnak is. Az nem véletlen, hogy az Önök katonanemzetének fiai és a magyar vitézek az egyik legnagyobb közös sikerüket éppen itt, Belgrádnál, ahogy mi mondjuk: Nándorfehérvárnál aratták – közösen védve meg Európa déli kapuját. És miután a migráció új formában, újra és újra visszatér, ezért közös felelősségünk, szerbeknek és magyaroknak, hogy ezt a történelmi folyamatot a megfelelő mederbe tereljük.
Tisztelt Elnök Úr!
Földrajz, történelem, évszázados sorsközösség és barátság köt össze bennünket. Hálás vagyok Önnek és a szerb népnek is, hogy méltónak találtak arra, hogy nekem adományozzák a Szerb Köztársaság Érdemrendjét. Az előttünk álló feladatokhoz mind a szerbeknek, mind a magyaroknak sok erőt kívánok!
Isten óvja Szerbiát!
