Nagy Katalin: A járvány elleni védekezés második szakaszához érkeztünk, ezért az operatív törzs javaslatára a kormány a korlátozások lassú, fokozatos enyhítéséről döntött. Köszöntöm a stúdióban Orbán Viktor miniszterelnököt! A hírre az embernek egy reformkori fogalom jut az eszébe, ez a fontolva haladás, ami már akkor is a konzervatívoknak volt a sajátja. Milyen időközönként vizsgálják majd felül ezt a döntést?
Jó reggelt kívánok! Tisztelettel köszöntöm a hallgatókat! Valóban a következő napok legfontosabb kifejezése a szigorú menetrend, illetve a fokozatosság. Ugye, az életben a legfontosabb dolog a tapasztalat, erről persze vannak filozófiai viták, hogy a tudás fontos-e, mármint a nem tapasztalati úton megszerezhető tudás-e a fontosabb vagy a tapasztalat? De akárhogy is folyik ez a vita, a politikában biztos, hogy a tapasztalat minden mást megelőz. Tehát az ember egyetlen dologban lehet biztos: abban, amit már átélt, amit már megtapasztalt, amit már ismert, és könyvek garmadája, amit az ember elolvas, vagy az iskolapadban előadást meghallgat, vagy vizsgát tesz, az nem ér fel értékében azzal, amit az ember már saját kezével megfogott, tapintott, szemével látott. Ez így van ebben a válságban is. Itt annyi mindent lehet olvasni, már most könyvtárnyi az irodalom, hogy hogyan lesz, mint lesz, honnan jött, hova megy, megy-e egyáltalán, velünk marad az idők végezetéig, vagy megöli a nyár, itt minden van már… Ember legyen a talpán, aki ebben kiigazodik, szerintem nem is lehet ebben kiigazodni. Rendszeresen meghallgatom a járványügyi szakembereket – ők komoly emberek –, orvosokat, vannak ilyen egészségmatematikusok is, akik a járvány terjedésének a sajátosságaival foglalkoznak, és a vélemények itt is szerteágazóak. Van azonban mindig néhány közös pont, és azt a néhány közös pontot kell nekünk, döntéshozóknak megértenünk és összevetni a tapasztalatinkkal. Ugye, három tény van, amiből ki tudunk indulni. Az első az az, hogy ez a vírus létezik, itt van; a második, hogy nincs vakcinánk; a harmadik, hogy semmilyen garancia nincs arra, hogy magától elpusztulna vagy elmenne. Következésképpen a védekezést nem lehet feladni, ez mindennek a kiindulópontja. A második pont az, hogy milyen módon éri az embereket ez a vírus, és azt látjuk, hogy különböző módon ér különböző élethelyzetben lévő embereket, például az elhalálozottaknak a 80 százaléka Pest megyéből és Budapestről származik. Jól látható tehát, hogy Budapest és környéke, amely lassan egy megapolisszá válik, a leginkább fertőzésnek kitett hely. Azt is látjuk a tapasztalatok alapján, hogy az időseket sokkal súlyosabban érinti, mint a fiatalokat. Ha ez a két tény igaz, és tapasztalati természetű, akkor a védekezés következő szakaszának is ehhez kell igazodni. Külön szabályok kellenek az idősekre, fenn kell tartani az időseket védő szabályainkat, és külön szabályok kellenek a legfertőzöttebb megapoliszunkra, ez pedig Budapest és Pest megye. Ezért ezen a területen, az ország központjában a kijárási korlátozások fennmaradnak, viszont a többi helyen, ahol azt tapasztaltuk, hogy a fertőzések száma alacsonyabb, a halálozások száma jóval alacsonyabb, és a terjedési sebesség is sokkal lassúbb, nos, ezeken a helyeken a kijárási korlátozás helyett most már új szabályokat, könnyebb szabályokat, védelmi intézkedéseket vezetünk be. Az igazság az, hogy én naponta – hogy válaszoljak ezek után az Ön kérdésére, hogy milyen gyakran van lehetőség a döntéseink kiegészítésére, korrigálására –, én minden nap azzal kezdem a munkámat, hogy meghallgatom – leginkább személyesen – az operatív törzs vezetőit. Ezért minden reggel van lehetőség arra, hogy a kormányzat a legmagasabb szinten hozzon újabb döntéseket. Bár én nem szeretem kapkodni a kormányrudat, mert akkor fölborul a járgány, tehát a kiszámíthatóság és a tervszerűség fontosabb, mint a gyorsaság. A vírusra is igaz, a vírussal szembeni harcra is igaz, hogy a biztonság fontosabb, mint a gyorsaság, de ha kell, akár egy órán belül tudunk döntéseket hozni, ennek a különleges jogrendnek éppen az az előnye, hogy nem különleges jogokat ad, hanem különleges gyorsaságra ad lehetőséget a kormány számára, és időnként ezzel kell élni. De rendszerszerűen, tehát szisztematikusan áttekintve a tapasztalatokat, hetente szoktuk elemezni a helyzetet, és úgy látom, hogy kéthetente érdemes új döntéseket hoznunk. Két hét az az időszak, ahol a tudósaink, járványügyi szakembereink, orvosaink egy-egy változtatásnak a következményeit föl tudják mérni, és javaslatot tudnak tenni a számunkra.
Azt már megtanultuk, mert annyiszor elmondta a tiszti főorvos asszony, hogy a járványgörbét el kellene laposítani, mert akkor az mindenki számára jó lesz. Ez úgy tűnik, hogy sikeres volt, ezt elértük, hiszen nem növekszik olyan mértékben a fertőzöttek száma, mint amit láttunk Olaszországban vagy Spanyolországban vagy Franciaországban. Tehát mikorra várható az, hogy itt, a fővárosban vagy a nagyobb városokban egy kicsit enyhül ez a szigor, mert megtanultuk ezt a másfél-két métert betartani, és ez a lényeg, nem?
A dolog úgy fest, hogy kellő büszkeséggel, de egyben szerénységgel is azt kijelentheti Magyarország, hogy az első csatát Magyarország megnyerte a vírussal szemben. Tehát az nem szabadult el, nem pusztított szándéka szerint, és korlátlanul sikerült kialakítanunk a védekezés módszereit, időt nyertünk, és felkészítettük az egészségügyet a védekezésre. Tehát bár a legjobban reménykedünk, de a legrosszabb forgatókönyvre készülünk. Ha mostantól bármilyen okból, belső vagy külső okból hirtelen újra nagy hullámban támadna a járvány, akkor nincs már olyan helye Magyarországnak, nincs olyan település, és nincs olyan ember, akinek azt kellene gondolnia, hogy ő talán ellátás nélkül marad. Minden magyar embert minden településen megtalálunk, beazonosítunk, orvosi ellátás alá tudunk helyezni, és ha kell, akkor a legszigorúbb segítséget is, tehát lélegeztetőgépen keresztüli ellátást is tudunk a számára biztosítani. Az első csatát megnyertük. Most már csak az a kérdés, hogy akkor hogyan indítsuk újra az életet, mert így élni – ahogy a védekezés ezt kikövetelte tőlünk – hosszabb távon nem lehet, illetve ha lehet ennél kényelmesebben élni, akkor inkább éljünk úgy. Itt jön a tapasztalat szempontjából a másik döntő tényező, ez pedig Ausztria, amelyik valahogyan elénk keveredett a fertőzés gyorsaságát tekintve, ott két-három héttel hamarabb zajlanak le azok a folyamatok, amelyek aztán megérkeznek Magyarországra is. Ennek megfelelően a szabályozásoknak a könnyítése is először Ausztriában történt meg, tehát amikor az operatív törzs ülésén nekem meg kell hoznom a végleges döntést, hogy akkor milyen új szabályokat vezessünk be, akkor előttem ott vannak az osztrák döntések, annak a tapasztalatai, annak a számai, annak a hatásai, és már ezt a tapasztalatot beépítve a magyar döntésekbe járhatunk, járhatok el. Ez nagy segítség egyébként, minthogyha egy tejfölös bödönben kellene keresgélnem, vagy ködbe kellene szurkálnom. Mert azért van egy ország, amelynek a tapasztalata felhasználható, ráadásul úgy látom, mintha a csehek is olyan lépéseket tennének, amelynek vannak hasznos tapasztalatai, következtetései Magyarországra nézve is. Ha sikerül Budapesten a halálozási arányt csökkenteni, akkor nem fogunk habozni, hogy a budapestiek számára is újraindulhasson a normális élet. Az igazság az, hogy azonban nem akarom sem a budapestieket, sem a vidékieket abban az illúzióban ringatni, hogy az első csata megnyerésével véget ért a háború. Ez a vírus nem ment el, csak időt nyertünk, és felkészültünk a vírus következő támadásának a kivédésére. Viszont alaposan felkészültünk erre, és persze nagyesküt erre sem tudok letenni, de a járványügyi szakemberek elsöprő többsége meg az orvosok is azt mondják, hogy olyan világméretű járvány, aminek csak egyetlen hulláma lett volna, nem volt. Tehát lesz második hullám. Most az a kombináció a legnépszerűbb ebben a pillanatban, hogy a nyáron ez inkább lelassul, ennek az időjárás is az oka, meg az eddigi védekezésnek a sikeressége, de október-november környékén számítanunk kell egy második hullámra. Egy nagy vita van arról, hogy a második hullám kisebb lesz-e, vagy erősebb, mint a mostani, ezt senki sem tudja szerintem, emberfia megmondani nem tudja, de mindenképpen számítanunk kell arra, hogy most sikeres volt a védekezés, az egészségügyet felkészítettük, most az egészségügyet egyszerre kell járványügyi készenlétben tartani és a normális gyógyítási tevékenységet párhuzamosan végezni, és készen állni arra, az eddigi döntéseinkből levonni a megfelelő tapasztalatokat a nyár során, hogy egy október-novemberi második hullámra könnyebben, gyorsabban, még ennél is eredményesebben tudjunk reagálni.
Nemcsak a vírus támad, hanem Magyarországot egy igen jól összehangolt nemzetközi támadás éri.
Az is vírus, csak intellektuális természetű, igen.
Az előbb úgy fogalmazott Ön, hogy a különleges jogrend nem különleges jogokat ad, hanem különleges gyorsaságot. Érdekes módon mégis ezeknek a támadásoknak az volt a középpontjában, hogy a magyar kormány és személy szerint a magyar miniszterelnök különleges jogokat kap, építi a diktatúrát, és felfüggesztették a parlament működését Magyarországon. Senkit nem zavart, hogy ez nem igaz egyébként.
Volt, akit zavart, mert láttam, hogy szégyellte magát, amikor erről beszélt, még a magyar ellenzék tagjai között is láttam olyat. Ismét a tapasztalatra hivatkozom, harminc éve figyelem a parlamenti vitákat, és veszek azokban részt, én látom, hogy egy képviselő mikor beszél tiszta szívéből, és látom, hogy mikor szégyelli magát, miközben végrehajtja a megbízóinak a feladatát. Láttam olyan parlamenti képviselőt, aki szégyellte magát, miközben támadta a kormányt, és ezt meg is értem. Szóval még egy idegen országot megtámadni, amikor az bajban van, mondjuk, a járványügyi fertőzés és védekezés napjait éli, még egy idegen országot megtámadni ilyen körülmények között is túl van az európai civilizáció és emberiesség korlátain, de hogy a saját hazádat támadd meg, mikor egyébként mindenki azzal foglalkozik, hogy hogyan védekezünk, és hogyan mentsük az életet, erre nehéz szavakat találni. Amikor az ember ezt teszi, és marad benne valami kis jóérzés, s feláll a parlamentben, és ezt csinálja, akkor lehet azért a jobb érzésű ellenzékieken látni, hogy azért ők is szégyellik magukat. Na, de mindegy, ez most az itthoni ügy. Ami a külföldet illeti – hogy mondjam –, próbálom elkerülni, hogy a hallgatók azt gondolják, hogy magam is az összeesküvés-elméletek hívévé szegődtem, habár meggyőződésem, hogy a világ számos tényét nem lehet összeesküvés-elmélettel magyarázni, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének összeesküvések. Én biztos voltam benne, ahogy a járványról lehetett látni, hogy a gócpontok, Olaszország, Spanyolország, Franciaország nem tudja ezt lokalizálni, és egy európai kiterjedésű járvány előtt állunk, megjelennek majd a pénzügyi befektetőktől és spekulánsoktól azok a pénzügyi javaslatok, amelyek arról szólnak, hogy hogyan kell finanszírozni ezt a válságot. És biztos voltam benne, hogy nem olyan javaslatok kerülnek elő, aminek mi leszünk a haszonélvezői, hanem olyanok szoktak előkerülni ilyenkor, amelyeknek a haszonélvezői a pénzügyi befektetők. És ha ezek között a befektetők között nem tűnt volna fel hazánk egyik legtehetségesebb fia, Soros György, na, azon aztán végképp nagyon meglepődtem volna. Tehát biztos voltam benne, hogy jön egy pénzügyi terv. Pontosan úgy, mint a migrációnál: megkezdődött a migráció, hogy a szervezésben benne volt-e a kezük, azt most hagyjuk, de az megindult, és rögtön megjelent az első Soros-terv, amely arról szólt, hogy hát nincs mit tenni, be kell őket engedni, és persze ez pénzbe kerül, és persze mi, pénzügyi befektetők szívesen adunk erre pénzt az európai országoknak: vigyétek, itt a tőke, itt a kamat. Biztos voltam benne, hogy ugyanez fog történni. Megjelent a járvány, jöttek a pénzügyi befektetők a remek ötletükkel, hazánk egyik legtehetségesebb fiának a kettes számú terve, ahol azt mondta, hogy itt egy örökkötvény, egy örökjáradék, adunk nektek pénzt, tisztelt európaiak, nem is kell visszafizetni a tőkét, elég, ha a kamatot, de azt ne csak ti, hanem, tudjátok, a gyerekeitek is meg az unokáitok is meg hetedíziglen. Tehát biztos voltam benne, hogy ez jön. S abban is biztos voltam, hogy miután ennek a derék magyarnak a hálózata egész Európában döntő befolyással bír, nagyon kevés ország lesz, amelyik azt fogja mondani, hogy na, álljon meg a menet. De abban biztos voltam, hogy mi azt fogjuk mondani, hogy köszönjük, ebből mi nem kérünk, ebből a levesből mi nem kérünk, szedjen ebből más, ha akar, de mi biztosan nem fogunk. És azt is tudtam, hogy annak érdekében, hogy a pénzügyi spekulánsok tervét majd ellenző Magyarország szava gyengébb legyen, vagy ne essen olyan súllyal a latba, mint ahogy kellene, azt egy módon lehet elérni: előre meg kell támadni a magyarokat, és le kell venni a szavuk súlyából. Hogyan lehet ezt Európában tenni? Azt kell mondani, hogy tessék, ezek diktatórikus módszereket alkalmaznak, bolond lukból bolond szél fúj, egy diktatúrából csak diktatúra szele jöhet, hagyjuk a fenébe, nem érdekes, mit mondanak a magyarok. Ez volt a terv, hogy így kapcsoljanak ki bennünket és egy kicsit a lengyeleket is egyébként, mert ez a két ország az, amelyik a sarkára áll leginkább, ha nemzeti érdekeiről van szó. Ez is történt. Van azonban egy probléma, mert Európában sok mindent lehet csinálni, például hazugságkampányokat is lehet folytatni, de a végén azért mégiscsak, ha az ember vállalja a vitát, akkor a vita tényszerűvé tehető, hiszen mindennek jogi leírása van az európai kultúrában. Például a magyar rendkívüli jogrendnek is van egy leírása. Előbb-utóbb el kell olvasni, és aki támadja, annak azt kell mondani, hogy na, akkor, kedves barátaim, nézzük végig, sorról sorra. Ez megtörtént. S hogy, hogy nem, nem találtak benne semmit. Semmit, ami szembemenne az európai uniós civilizációs hagyományokkal, az ilyenkor szokásos eljárásokkal, alkotmányos és jogi megoldásokkal. Normális esetben most óránként, de legalább is naponként kellene fogadnia Magyarországnak az elnézést kérő leveleket. Nem számítok arra, hogy ezek nagy tömegben érkeznének, de ez nem változtat azon, hogy megint kiderült, hogy ebben az ügyben is igazunk volt.
Igen, no, de hát az EB, tehát az Európai Bizottság alelnöke, Věra Jourová másodszor is kijelentette, hogy elolvasva – és ez érdekes volt, tényleg, mert így fogalmazott, hogy elolvasva – a magyar jogszabályt, nincs semmi, ami szembemenne az európai uniós joggal, de úgy tűnik, hogy mintha ezt is lesöpörnék az európai intézményrendszer egyes részei, például a liberális képviselők az Európai Parlamentben.
Ez azért van, mert a liberálisok körében van a legerősebb hídfőállása a Soros-féle hálózatnak, és miután egy élet-halál harc van e tekintetben, sikerül-e fölszámolni a nemzeti kormányok szuverenitását, a nemzetállamoknak a függetlenségét, sikerül-e őket bevonni egy globális pénzügyi érdekek által mozgatott, nagy világkormányzás rendszerébe, és alárendeltté tenni őket, ennek a gondolatnak a legerősebb képviselője, hogy ez így legyen, a liberálisok ma Európában. Szegény Kossuth meg a magyar nemzeti liberálisok forognak a sírjukban, mert valamikor, amikor a szabadságra épülő politikai filozófiát és rendszert kitalálták, akkor arról nem volt szó, hogy ez Magyarország vagy bármely más ország szuverenitásának, függetlenségének az árán valósítható csak meg. Most egy ilyen világot élünk, amikor a liberálisok elhagyták a nemzeti kötődésüket, elhagyták a nemzeti függetlenséget, elhagyták a nemzeti szuverenitást, és számukra egy világkormányzás megteremtése a cél. S ennek a legerősebb képviselői ebben a frakcióban ülnek, úgyhogy őket a tények végképp nem fogják megzavarni, és miután ők azon a köldökzsinóron lógnak, amelybe Soros György pumpálja az életnedveket, ezért amíg ez a Soros-hálózat fönnáll, a liberálisok egész Európában ezt fogják tenni.
Érdekes, hogy nemcsak Nyugatról jön a támadás, hanem Keletről is. Klaus Iohannis román államfő kijelentésére gondolok, amelyet most már az RMDSZ is magyargyűlölőnek tart, és bocsánatkérést követel. Ezt hogyan értékeljük?
Szoktam találkozni az elnök úrral, mert a román szabályozás eltér a magyartól, és az Európai Unió csúcstalálkozóin Magyarországot a miniszterelnök képviseli, Romániát pedig az elnök, így van módunk ott látni egymást. Azt nem merem állítani, hogy ismerem az elnök urat, mert nem egy bőbeszédű ember, de szoktam vele találkozni. És megmondom őszintén, hogy én egy tiszteletre méltó embert ismertem meg benne, aki ha szól, annak súlya van, ha szól, azt megfontolja, és ugyan nem mindenben értünk egyet, sőt messze nem mindenben értünk egyet, de van néhány dolog, amiben egyetértünk, és ott az ember mindig is számíthatott rá. Kitartott az álláspontja mellett nagyon nehéz vitákban is, időnként erős ellenszélben is kiállt bizonyos elvek mellett, és akkor egymás mellett is álltunk. Tehát ezért az én viszonyom és Magyarország viszonya is a román elnökhöz a tiszteleten alapul. Szóval mi tiszteljük Románia elnökét, sőt tiszteljük Romániát is, mint egy szuverén államot, és szeretnénk, hogyha a kapcsolataink ezen a fundamentumon nyugodnának. Ezért értetlenséggel figyelem azt, ami történt, mert ilyen mondatokat – én harmincegy-néhány éve nyomom az ipart – a legrosszabb, antidemokratikus, zavaros időszakokban sem hallottunk Romániából. Tehát meg kell mondanom, hogy várok egy kicsit, hogy letisztuljon a helyzet, és megértsük, hogy mi történt, és hogy ezek csak rossz mondatok vagy pedig rossz szándékok rossz mondatokban megnyilvánuló lenyomatai, de nem javaslom azt, hogy mi változtassunk az eddigi politikánkon. Ha persze rákényszerülünk, akkor majd felvesszük a kesztyűt, de most nem javaslom, hogy az elénk dobott kesztyűért lehajoljunk. A külügyminiszterünk elmondta, amit el kellett mondani, nem tudjuk, hogy ez provokáció, baleset vagy egy hosszabb távú román nemzetstratégia első mozzanata. Várjunk, hogy ez kiderüljön, akkor hajoljunk le, és vegyük fel ezt a kesztyűt, ha feltétlenül muszáj. Törekedjünk továbbra is inkább jószomszédi kapcsolatokra Romániával, keressük a velük való együttműködést, és adjuk meg a románoknak is és a román elnöknek is a tiszteletet, de ne mondjunk le arról azért, hogy megköveteljük, hogy ugyanezt a tiszteletet – és világosan mondjuk is ki: ugyanezt a tiszteletet – elvárjuk a Romániában élő magyarok, a Magyarországon élő magyarok és a magyar államiság iránt is.
Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének a számításai szerint az első négy hónapban az építőipar teljesítménye az előző év azonos időszakához viszonyítva 95 százalékos lehet, és ez az arány jobb, mint az Európai Unió országainak az összesített adata. És akkor elérkeztünk a gazdaságvédelmi intézkedések jelenlegi állásához. Ez egy nagyon jó hír. Vajon a többi ágazatban is lehet-e ilyen jó eredményeket majd elérni, hogyan látja?
A nehéz időkben, amikor ilyen bunkeréletre van kényszerítve az ember, akkor kis hírbe is hajlandó belelátni sok boldogságot meg sok reményt, de ezért óvnám magunkat ettől. Lesznek ilyen szilánkszerű bíztató hírek, de az egész összkép nem lelkesítő. És itt is azt mondanám, hogy a sok spekuláció helyett az elemzéseket persze elolvasva azért támaszkodjunk a tapasztalatainkra. Magyarországnak sok válságon kellett átmennie az elmúlt harminc évben. Ezeket én mind közelről láttam. 1990 óta vagyok parlamenti képviselő. Volt, amelyiket ellenzéki képviselőként éltem át, volt, amikor meg pedig kormánypárti képviselő voltam, illetve miniszterelnök, és magam is irányítottam az ilyen bajok elhárítására irányuló kormányzati munkát, ezért vannak emlékeim, és vannak tapasztalataim. És a leginkább használható tapasztalatnak ebben a pillanatban a 2008-2009-es gazdasági válság 2010-es kezeléséből adódik a számunkra. Az egésznapi műsoridő nem lenne elegendő arra, hogy elmondjam, hogy ki mindenki milyen jó tanácsokat adott akkor, és ki mit mondott. Én még arra is emlékszem, hogy azok mit mondtak akkor, akik ma megint egyébként ellenzik azt a politikát, amit most folytatunk. Én tudom, hogy hogy volt ez kilenc-tíz évvel ezelőtt, és azt tudom mondani, hogy akkor is azt tettük, azt tettem, hogy kiválasztottuk a legfontosabb szempontot, mondjuk úgy, hogy a vezércsillagot, amihez igazítani lehetett az összes többi lépést. Egy bonyolult helyzetnek a megoldása mindig a leegyszerűsítésben van. Persze túlzott egyszerűsítés meg hibákhoz vezethet, de minél bonyolultabb egy helyzet, annál inkább összpontosítani kell a döntő momentumra, arra, amire fel van függesztve az egész helyzet, amin keresztül a legnagyobb hatást lehet kifejteni egy válságban vergődő gazdaságra. És 2010-ben ez a pont ugyanaz volt, mint most, 2020-ban. Ez a pont pedig a munkahelyek és a munka kérdése. Tehát én most is arra figyelek, arra összpontosítok, hogy mi van a munkahelyekkel. Mert ha van munka, még ha nem is pont olyan, amilyent az ember szeretne, nem is úgy fizetik meg, ahogy szeretné, de ha van munka, akkor van esély. Ha van munka, akkor lehet minden, ha nincs munka, akkor nem lehet semmi. Tehát most is arra összpontosítok, hogy a munkahelyeket meg tudjuk védeni, és nem véletlenül mondom, hol harcosabban, hol értelmiségibb hanglejtéssel, hogy annyi munkahelyet fogunk létrehozni – ezt a munkát én irányítom, tehát személyes garanciát is vállalok érte –, annyi munkahelyet fogunk létrehozni, amennyi munkahelyet a vírus megszüntet. Erre megvannak az eszközeink, megvan a tudásunk, és megvan a tapasztalatunk. Van egy munkanélkülisegély-rendszerünk, amit most már nem így hívnak, hanem korszerűen úgy kell mondani, hogy álláskereső támogatás, de hát végül is egy munkanélküli-segély. Azért adjuk, hogy legyen három hónapja az adott embernek, a munkahelyét elvesztett embernek, hogy találjon egy olyan állást, amilyen az ő számára elfogadható. Tehát ez egy álláskeresési támogatás. Három hónap után, amikor ezt elvesztette, akkor kap jövedelempótló támogatást, amiből magunk között legyen mondva, nem lehet megélni. Viszont a jövedelempótló támogatás mellett, illetve helyett kínálunk majd neki majd mást, kínálunk például fizetett képzést. Tehát ha hajlandó valamilyen ráképzést, átképzést vállalni, akkor fizetünk azért, hogy ő ebben a képzésben részt vegyen. Ez mindenkinek jó, neki jövedelme lesz, mi meg kapunk egy olyan embert, aki egyébként többet tud az átképzés után, szélesebb körben használható tudása van, mint akkor volt, amikor elvesztette az állását. És van közmunka-rendszerünk, ahova nagyon sok embert be tudunk engedni, vannak állami cégeink, amelyek fel vannak készülve arra, hogy bizonyos munkák érdekében megnöveljék az alkalmazottak létszámát, és végsősoron ne felejtsük el, hogy van egy hadseregünk is, és az életerős fiatalokat szívesen látjuk, toborozzuk őket fél- és egyéves képzésre, hogyha nem találnak a termelőmunkában maguknak megfelelő állás, akkor természetesen örömmel vesszük, ha a haza szolgálatára jelentkeznek. Tehát vannak eszközeink, amelyeken keresztül kezelni tudjuk ezt a helyzetet. Nehéz lesz. Nem akarom azt mondani a magyaroknak, hogy holnap reggel felkelünk, kimegyünk a lakásunkból, és ott folytatódik az élet, ahol abbahagytuk. Ráadásul úgy látom, hogy ez a válság különböző ágazatokat különböző módon érint, ezért lesznek emberek, akiknek az állása inkább veszélybe kerül, és lesz olyan, akié pedig egyáltalán nem, mert a gyár, ahol dolgozott, megkezdte a működést, és a régi feltételek mellett folytatódik a termelés. Nagyon különböző hatások lesznek. És van egy harmadik dolog, amit biztosan tudok, hogy minden ilyen gazdasági válságkezelésben úgy, mint a járvány elleni védekezésben az összefogás kulcskérdés: munkaadók, munkavállalók, kormány, befektetők, pénzemberek. Mindenkire szükségünk lesz, hogy össze tudjuk rakni azokat a gazdaságpolitikai elemeket, amelyek a végén visszavisznek bennünket a 3 százalék körüli, tehát teljes foglalkoztatásnak mondható állapotba, ahol már voltunk egyébként a válságot megelőzően. Úgyhogy én a gazdaságban is összefogást igyekszem teremteni, és ezt létre is fogom hozni úgy, ahogy a viták ellenére 2010-ben ezt az összefogást sikerült létrehozni. Még a legsúlyosabb terheket viselő bankárok is, hiszen súlyos bankadóval sarcoltuk meg őket, meg a multikat is megsarcoltuk, még ők is hajlandóak voltak részt venni a gazdaság újraindításában. Most egy kicsit többről van szó, mert nemcsak a gazdaságot kell újraindítani, hanem az életünket kell újraindítani, és az életünk több, mint a gazdaság. Ez valamivel nehezebb lesz, mint 2010-ben volt, de azoknak a tapasztalatoknak a felhasználásával ez a feladat is megoldható.
Nagyon röviden a beszélgetés végén: el tud menni édesanyjának vinni egy csokor virágot anyák napján?
Az elmenetel még csak rendben volna, de hogy’ adom át, amikor a védőtávolság másfél méter? Itt azért nehézségekbe ütközöm, sőt nekem a nagymamám is él még, 99. születésnapját ünnepelte nemrégen. Tehát örülök annak, hogy van kit felköszönteni anyák napján. Azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg a módját, hogy az édesanyja érezhesse, hogy van fia, és minden fiúnak azt kívánom, hogy érezhesse, hogy van édesanyja. Úgyhogy Isten éltesse az édesanyákat!
Köszönöm! Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.
