Lukovits Milán: Tisztelt Hallgatóink! Nagy szeretettel köszöntöm a Mária Rádió Gogol utcai stúdiójában Orbán Viktor miniszterelnök urat.
Jó napot kívánok! Tisztelettel köszöntöm a hallgatókat.
Nagy megtiszteltetés, hogy eljött hozzánk, és az első kérdésem az lenne, hogy ebben a járványhelyzetben személyesen, mint családapa, nagypapa és mint dolgozó ember biztos, hogy sok tapasztalatot szerzett, ahogy az embereknek is egy válsághelyzetben, nyilván pozitív-negatív tapasztalataik vannak. Mondana-e egy olyan pozitív tapasztalatot vagy megoldást, amivel erőt tudunk meríteni ebben a helyzetben, illetve erre a negatív jelenségre valami megküzdési stratégiát, amit tapasztalt, így, személyesen?
Hogyha rendelkeznék olyan bölcsességekkel, amelyeket megoszthatok a hallgatókkal, akkor biztosan egy másik foglalkozást űznék, és nem a miniszterelnöki kötelezettségeimnek tennék eleget. Mert a miniszterelnöknek a munkáját az különbözteti meg a többi ember munkájától, hogy itt szinte minden idegszálunkkal a cselekvésre kell összpontosítani, és kifejezetten el vagyunk tiltva attól, hogy tanácsokat osztogassunk az embereknek, tekintettel arra, hogyha a politika túlmegy egy bizonyos határon, akkor azt az emberek gyanakvással fogadják Magyarországon. Tehát azt várják tőlünk, hogy intézzük az ügyeket, lehetőleg jól intézzük az ügyeket, de ne nagyon beszéljünk bele az életükbe. Van ugyan igény arra, hogy megfogadjanak tanácsokat, de azt nem tőlünk, politikusoktól várják. Tehát én nagyon óvatos vagyok atekintetben, hogy hol, mikor, milyen a szakmámon túltekintő vagy túlterjeszkedő tanácsot vagy tapasztalatot osztok meg a választópolgárokkal. Tehát itt is igyekszem a lehető legvisszafogottabban tenni majd, a mai beszélgetésben is ezt. Mindenesetre örömmel fogadtam el ezt a meghívást, és köszönöm. Most találkoztam is itt, kint Szabó Tamás egykori képviselőtársammal, ami azért volt egy kellemes, sőt szívet melengető érzés, mert éppen egy olyan megbeszélésről jöttem, amely egy szöveget állít össze az 1990-ben megalakult első parlament emlékére. És én örülök, hogy a Mária Rádió háta mögött egy olyan ember van, akinek nagyon hosszú, történelmi léptékben is értékes tapasztalata van arról, hogy hogyan jutott Magyarország az elmúlt harminc év alatt oda, ahol most vagyunk. Úgyhogy ez egy olyan rádió, amely az én számomra nem fölöttem lebeg, hanem nagyon is benne van a mindennapi életben, hiszen olyan emberek bábáskodnak körülötte, akik ugyanúgy benne voltak az élet politikai forgatagában, mint ahogy én is benne voltam harminc évvel ezelőtt. Ami a megfigyeléseimet illeti, mert inkább talán, ha megengedi, erről beszélnék. A miniszterelnöknek a munkája két helyszínen zajlik: benn a hivatalában és az emberek között. A kettő közötti arányt a szükség és a helyzet alakítja ki. Most megfordultak az arányok, most nagyon sokat találkozom emberekkel. Majdnem olyan sokat vagy talán időnként többet is, mint kampány idején szokott az ember, hiszen az egészségügyi válsághelyzetre való fölkészülés nagyon sok személyes találkozót, konzultációt és ellenőrzést is szükségessé tesz. Ezért százával találkozom mindenfajta olyan emberekkel, akik kívül vannak a politika klasszikus világán. Találkozom papokkal, de leginkább orvosokkal, ápolónőkkel, betegekkel, közöttük sok idős emberrel, és én azt látom, hogy bár a nemzetkarakterológia egy sikamlós terep, de mégis azt látom, hogy a magyaroknak – nem mondom, hogy hosszabb távon is igaz ez, de rövid távon – minthogyha a baj jót is tenne, jót is hozna. Mert vannak olyan országok, vannak olyan népek, amelyek a bajban szebbik arcukat mutatják, mint a derűsebb időkben szokták, és nekem az a gyanúm, hogy mi ezek közé a népek közé tartozunk. Tehát egy magyar emberrel beszélgetni, amikor körülleng bennünket a baj, és egy magyar emberrel beszélgetni, amikor minden jól megy körülöttünk, az két – hiába ugyanarról az emberről van szó – egészen különböző élmény. És a baj idején valahogy nyitottabb, megértőbb, segítőkészebb, kevésbé kevély – talán ez a jó kifejezés –, kevésbé kemény a szívük a magyaroknak. Amikor jól megy, amikor sikeresek, amikor szalad a szekér, akkor valahogy a magabiztosságnak már a keménységbe hajló változatát látom a magyar életben, de amikor a baj úgy meglegyint bennünket, akkor hirtelen könnyebben kinyílnak a szívek. Nagyon sok ilyen tapasztalatom van orvosokkal, ápolónőkkel, de különösen idős emberekkel, mert ne tagadjuk el, hogy azért az igazán nagy baj és veszély ebben a mostani helyzetben őket fenyegeti. Nincs a vírus magyar áldozatai között 40 évesnél fiatalabb ember, mindenki túl van rajta, és tipikusan inkább 65 felettiek, akiket elvisz ez a betegség. Tehát megfigyeltem magamon, most, hogy nem látogathatom a szüleimet, sokkal gyakrabban látogatnám őket, mint egyébként szoktam. Tehát a látogathatnékom, hogy elmenjek hozzájuk, az, hogy rájövök, hogy nem helyes, hogy nem látogatom meg őket, és gyorsan föl is hívom őket, vagy bekiabálok a kerítésen – mikor hogy –, sokkal gyakrabban ér el engem is, mint normális időkben szokott. Holott ha az ember szülei, mondjuk, már a nyolcvanadik életévükhöz közelítenek, mondjuk, a nagymamám meg éppen a századikat tapossa, akkor az lenne a helyes, ha minden nap odamennék. Ez nem jut eszembe a normális életkörülményeink közepette, de ilyenkor eszembe jut minden nap, amikor este átnézem, megvizsgálom, hogy mit tettem jól, mit rosszul, akkor szemben a korábbiakkal most minden nap ott van az az érzés a számvetésben, hogy hú, ma se hívtam fel őket, ma se néztem rájuk. Azt hiszem, hogy a fiúi kötelességeknek a megerősítésében, föltáplálásában ez a mostani válsághelyzet mindannyiunk életében megjelent.
A Mária Rádió nagyon sok idős embernek, főleg, akik egyedül maradtak vagy éppenséggel idős házaspárnak, nagyon sok embernek a társa. Hallgatóink, ugye, vegyes összetételűek korban, foglalkozásban, de az idős embereknek a magányában biztos, hogy a Mária Rádió egy ilyen kiemelt szerepet játszik. És az, hogy a nemzedékek közötti szolidaritás erősödik ebben az időszakban, annak az idősebb generáció mindenképpen örül, és bizonyára így a hallgatóink nagy része is nagyra becsüli azt, hogy az egész ország vigyáz rájuk. Úgyhogy azt szeretném kérdezni, ugye, mi nem foglalkozunk politikával, hogy éppen ezért, egy kicsit ilyen személyesebb oldalról tenném föl a kérdéseket, de hát megértem természetesen, hogy mik a műfaji korlátai a nyilatkozatainak. Úgyhogy igazából arra szeretnék rátérni, hogy amit látunk a sajtónak az átpolitizált részén, az nyilván az, hogy a vezetők határozottan, egyértelmű utasításokkal vagy kérésekkel fordulnak a lakossághoz, ami nyilván fontos és jó, de mégis mennyi alternatívát mérlegelnek? Látjuk azt, hogy azért európai országok különböző módon álltak a válságnak a kezeléséhez vagy a járványhelyzetnek a kezeléséhez, tehát hogy ami úgy nem jelenik meg a sajtóban, de itt, miután nem egy politikai terepen vagyunk, talán meg szabad kérdezni, hogy mennyi alternatívát mérlegelnek, vagy a magabiztosan közölt, határozott döntések és kérések, utasítások mögött mennyi tépelődés van? Illetve, hogy az Ön számára ezekben mi jelenti a fő iránytűt vagy a fő vezérfonalat?
Az az igazság, hogy nekem egy bizonyos nézőpontból tekintve irigylésre méltó állásom van, mert az a privilégium illet meg engem, hogy az ország összes okos emberével kapcsolatba léphetek, ha a helyzet ezt megkívánja. És ez egy nagyszerű dolog. Hiszen ha baj van, vagy egy nehéz kérdés előáll, akkor az ember automatikusan az ország legokosabb embereit keresi, és a magyar miniszterelnöknek könnyebben kinyílnak az ajtók, a fülek, hamarabb emelik fel a telefonokat talán, mint mások számára. És az én jelmondatom, csatakiáltásom – ha szabad így fogalmaznom – az, hogy sohasem lehetsz egyedül elég okos. Ennek a munkának, amit én végzek, fölfogásom szerint ez a legfontosabb törvénye: egyedül sohasem lehetsz elég okos. Mindig segítségre van szükséged, ideértve a lelki segítséget is, a napi imádkozás sokat segít, az önvizsgálat sokat segít, de profán értelemben is igaz az, hogy olyan nehéz kérdésekkel szembesülsz, hogy nem szabad, hogy elhidd, hogy te egymagad ezekre a legjobb választ megtalálod. Ezért beszélni kell a nálad sokkal-sokkal okosabbakkal, akik az adott kérdéseknek időnként világszínvonalú képviselői, és én ezt teszem, ha nem is jut erre időm minden nap, de nagy gyakorisággal. És mindig meglepődöm, hogy micsoda fantasztikus ország a mienk, és milyen fantasztikus nemzet a magyar; ennyi okos ember teljesen váratlan helyeken, fantasztikus kapacitásokkal, óriási tudományos, senki által nem ismert, rejtve maradt, a szakma számára talán ismert, de a nagyközönség számára rejtve maradt életművekkel. Tehát most is, amikor ez a válság, ez a járvány fölütötte a fejét, és szükség volt virológusokra, kutatókra, gyakorló orvosokra, matematikusokra, statisztikai tendenciaszámításban jeles emberekre, akkor bárhova nyúltam, itthon és Magyarországon, magyarokkal beszélve, mindenhol a világ legjobban fölkészült koponyáival találkozhattam. Tehát azt kell mondani, hogy a mostani helyzetben különösen, ami nem egy primer politikai helyzet, hanem egy egészségügyi járványhelyzet, ahol a hagyományos politikai tapasztalat és konvenció, amivel az ember rendelkezik, nem sokat ér, itt különösen indokolt, amit Ön feszeget a kérdésében, hogy minél több tudást, embert, tapasztalatot és megközelítést be tudjunk vonni a döntéseinkbe. És még egyszer mondom: magyarként ez nem nehéz. Fényes koponyák tömkelegével van módom találkozni. Olyan nagynevű emberek is, mint ahonnan most épp reggel egy ilyen megbeszélésről érkeztem ide, Önökhöz, ahol azt mondta az egyik Széchenyi-díjas professzorunk, hogy Barabási [-Albert László] már öt évvel ezelőtt megírta – Amerikában élő, hálózatkutató professzorunkról van szó –, hogy a világ fejlődésének a megapoliszok szerint való fejlődése, hogy ilyen nagyvárosokban nő az emberiség, az valamilyen típusú járványt hozni fog, körülbelül nagyjából ebben az időszakban. Ez csak egy megérzés, nyilván a tudomány egy nagy része intuíció, nemcsak a bizonyítás, hanem a megérzés is fontos, de magyar emberek már évekkel ezelőtt beszéltek arról, hogy valami hasonló dolog történni fog. És most, amikor meg a baj itt van, akkor rengeteg magyar tudós foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Na, most, hogy van-e tépelődés? Mindig van, de Ön szerintem jobban ismeri a világnak ezt a részét, mint én, mert amíg az ember csak saját magáról dönt, az sem egyszerű, de addig a felelősségi köre is az, ami. Rossz döntés: megiszod a levét, barátom. Ezzel szemben, hogyha másokat is érintő döntéseket kell hozni, akkor a felelősség hirtelen megnő. És a felelősség teher is. Motiválja is az embert, legalábbis a versenyző típusokat – magamat ide sorolom – motiválja is a felelősség, de egyúttal azért óvatosságra is inti, hiszen a következményeket nem egyedül te fogod elszenvedni. Tehát jól meg kell azt gondolni, nem lehet kapkodni. Tehát nem szabad a szikével hadonászni, mert akkor a beteg nem meggyógyul, hanem elvérzik, ezért aztán minden komolyabb döntés előtt ismert az a lelki helyzet számomra, amit Ön tépelődésként ír le. Amit mi profánul persze nem tépelődésnek mondunk, hanem megfontolásnak meg előkészítésnek, de e mögött valójában mindig egy ember tépelődése található, vagy az feslik föl, ha azt jól megvizsgáljuk. Van részem ebben. De megvan ennek a szépsége, különösen, hogyha a tépelődések eredményeképpen az ember többször jut jó döntésre, mint rosszra, akkor különösen megvan ennek a szépsége. A teher nem mindig negatív kifejezés. Az emberek azt gondolnák a saját életükben, hogy a teher egy olyan szó, ami valamilyen negatív konnotációt, negatív összefüggést sejtet, de a mi szakmánkban ez nem így van. A teher gyakran inkább a szépséget jelenti.
Igen, a Szentírásban is van egy olyan mondat, ugye, hogy tanácsot mindig bölcs embertől kérj, de aztán van, akinek ez nem sikerül, mert inkább valahogy rosszul, néha rosszul választjuk meg. Úgyhogy az mindenképpen nagyszerű, hogyha Ön okos emberekre talált, aki jó tanácsokat is tud adni, meg hogy ezeket sikerül jól mérlegelnie. Azt szeretném még megkérdezni, hogy nyilván ez a helyzet mindenkinek egy újdonságot is jelentett, a járványhelyzet, a kijárási korlátozás, és ebből az első hetek az újdonsággal teltek egy átlagember számára is. A digitális oktatás, a home office, és, ugye, jött a húsvét, mindenki ezzel el volt foglalva, hogy ez most hogy’ lesz, összejöhetünk-e sonkát enni a családtagjainkkal, vagy meglocsolják-e a lányainkat, vagy mehetünk-e a templomba, de hát ez elmúlt. És az a kérdésem igazából, hogy Ön mire számít? Nyilván nem jóslatokra szeretném rávenni, hanem akár arra, hogy emberileg vagy az ország, a nemzetközi helyzet szempontjából nyilván egy válság mindenképpen egy új fejezetet nyit az életben, hogy ennek esetleg mik lesznek majd a pozitív következményei, vagy egyáltalán akár az egyéni ember szintjén, akár az ország szintjén, tehát hogyan fogjuk ezt átvészelni, vagy hogyan fogunk ebből kikerülni?
Ha összeköthetem az Ön előző kérdését ezzel a másodikkal, akkor azt mondom Önnek, hogy a tépelődéseim között a legnehezebb vagy legfájdalmasabb éppen az volt, a legnagyobb intellektuális kihívást az jelentette, hogy egy ilyen bonyolult, zavaros helyzetben jól jelöljük ki a célt, mert nem evidens, hogy pontosan mi is a cél. Mert ha csak egy dolog változik meg az életünkben, akkor könnyű megtalálni a választ arra, hogy mit kell tenni, de amikor hirtelen minden megváltozik, a gazdaság, az életszervezés, az oktatás, az egészségügyi helyzet, a kórházi állapotok, amikor minden elmozog, akkor mi az a fix pont, amit kijelölsz magadnak, amely fix pont meghatározza a te döntéseidet? És itt volt jelentősége ennek a sok tudósnak, professzornak, akik segítettek nekem abban, hogy ezt a pontot megtaláljam. És most profán módon fogalmazva, ugye, semmilyen garancia nem volt, és ma sincs arra, hogy egy ilyen világjárvány időszakában a járványt sikerül ellenőrzés alatt tartani. Furcsa kifejezés, hogy ellenőrzés alatt tartani egy járványt, ugye, mert normális esetben ez annyit jelent, hogy még mielőtt még nagyon sokan megbetegednének, kapnak egy injekciót, ami azt a vakcinát tartalmazza, amely elpusztítja a kórokozót, és akkor túl vagyunk a járványon, de nincs vakcinánk. Tehát egy olyan kórokozóval van dolgunk, amelyet nem tudunk elpusztítani. Legalábbis most még nem tudjuk elpusztítani. És akkor az a kérdés, hogy mire készítsük föl az országot? És ilyenkor lehet optimista és lehet pesszimista forgatókönyveket is megalkotni. Én egy keresztény forgatókönyvet alkottam meg, elővettem azt a régi igét, ami szerint reménykedj a legjobban, és készülj a legrosszabbra. És én a legjobban reménykedem, tehát hogy a legkisebb vesztességgel jutunk túl ezen a szakaszon, de a legrosszabbra készülök. És a legrosszabb nem más, mint az a helyzet, amikor nem sikerül a járvány terjedését kontroll alatt tartani, tehát egész egyszerűen nem tudjuk lassítani, hanem elszabadul. És akkor föl kell mérni, hogyha ez bekövetkezik, mert ez nem zárható ki, akkor pontosan mennyi betegünk lesz, vagy nagyságrendileg mennyi betegünk lesz, és közülük hánynak kell majd kórházi ágyat biztosítani, és közülük hánynak kell majd intenzív ellátást, tehát lélegeztetőgépet biztosítani. És akkor, ha az ember elfoglalta ezt a pozíciót, kijelölte ezt a vezércsillagot, a cselekvéseinek ebbe az irányba kell mutatnia, akkor el kell végezni a szükséges matematikai számításokat, és azt kell mondani, hogy ennyi ezer ágyra, ennyi ezer lélegeztető készülékre, ennyi ezer lélegeztetéshez értő szakorvosra, és ennyi ezer ápolónőre van szükségünk az országnak a következő pontjain – amit fizikailag ki kell jelölni. És akkor utána kell készíteni egy haditervet, hogy mindezt hogyan érjük el. Most én ebben a munkában élem a mindennapjaimat. A mi tervünk az, hogy május 3-ra eléri az ország azt az állapotot, a fölkészültségnek azt a szintjét, amikor azt tudjuk mondani, hogyha a vírus elszabadulna, akkor is van annyi orvos, van annyi ápolónő, van annyi ágy, van annyi lélegeztető készülék, hogy egy ilyen nem várt, de ki nem zárható helyzetben is mindenkit fogadni tudunk a kórházakban. Tehát egyetlen olyan honfitársunk se lesz, akinek azt fogják mondani, hogy habár életveszélyesen súlyos, koronavírusos fertőzéses állapotban vagy, mégsem tudunk neked helyet adni a kórházban, vagy ha ott még tudunk is, de gép már nem jut neked. Ezt a helyzetet, ha ilyen tempóban végezzük a munkánkat, ahogy eddig, el fogjuk érni május 3-ra, hogy kizárhatjuk az ilyen helyzeteket. És akkor azt tudjuk mondani, hogy a magyar egészségügyi rendszer képes lesz arra, hogy minden magyart ellásson, aki ellátásra szorul. Most ebben élem a napjaimat. Tehát ha azt a kérdést rövid távú kérdésként értelmezem, amit most Öntől kaptam, hogy mire számítok, akkor május 3-án arra számítok, hogy ezt az eredményt sikerül elérnünk. Most, ha azonban kitekintően veszem az Ön kérdését, hogy mire számítok középtávon, akkor azt tudom mondani – mindig a profán világban maradva –, hogy május 3-án képesek leszünk arra, hogy a többi ország tapasztalatát is figyelembe véve legyen egy kilábalási tervünk vagy egy visszatérési tervünk, amit persze rugalmasan kell majd végrehajtani, de ami azt mondja, hogy május 3-án elérte az ország a teljes önvédelmi képességet, és mostantól megengedhetjük magunknak, hogy lépésről lépésre megpróbáljunk visszatérni a megszokott, normális élet kerékvágásába. De erről majd május 3-4-én tudok legkorábban beszélni, hamarabb nem, de remélem, hogy akkor már több ország tapasztalatával fölvértezve egy higgadt, nyugodt, komolyan vehető tervet tudok bemutatni az országnak. Ha még egy horizonttal följebb emeljük a tekintetünket, akkor, ugye, az a kérdés, hogy a most tüdőlövést kapott magyar gazdaság sebei mikor gyógyulnak be, és mikor áll helyre a légzése. Erre azt tudom mondani, hogy különböző iskolák léteznek ma a világban is és Magyarországon is, hogy a gazdaság visszatérése a korábbi teljesítményhez mennyi idő alatt következik be. Én a mérsékelt irányzathoz tartozom, és a visszaesést, ami be fog következni, kisebbnek látom, mint a legtöbben, a visszatérést azonban lassabbnak, mint a legoptimistábbak, tehát én azt gondolom, hogy jövő ilyenkorra, ha Isten engedi és élünk, és ismét tudunk egymással beszélni, akkor már egy olyan gazdaságról beszélhetünk egy év múlva, amely azt a teljesítményt képes nyújtani, mint amit két hónappal ezelőtt nyújtott. És ha még eggyel följebb emeljük a tekintetünket, egészen az ég felé közelítve most már, és azt keresgéljük, hogy ennek a mostani helyzetnek milyen következményei lesznek a mi emberi minőségünkre, tehát már nem az egészségünkre, nem a gazdaságra, hanem a mi lelki, emberi minőségünkre, akkor azt kell mondanom, hogy több jót remélek ettől, mint a legtöbben szoktak, mert van az a tapasztalatom, hogy a baj sok jót kihoz az emberekből. És én nem gondolom azt, hogy az emberek egy csapásra meg fognak változni, és a mostani bajoknak a következményeit a saját életvezetésükre azonnal le fogják majd vonni, lefordítják és leképezik, ilyen illúzióim nincsenek, de kaptunk egy figyelmeztető jelet. Korán van még, hogy pontosan megértsük, hogy mi történt velünk szerintem, mert annyi a munkánk, és az idő is kevés, még nem szabad vállalkoznunk túl mély következtetések levonására, de valamit azért érez már az ember, én látom, hogy hol fodrozódik a víz. Én azt gondolom, hogy ez az egész válság egy nagyon fontos jelzés volt a magyarok számára. Most a többi nemzet nevében nem beszélek, de a magyarok számára. Mert mi is történt? Az történt, hogy már éppen kezdtek jól menni a dolgok, már éppen belendült a gazdaság, már éppen nőttek a bérek, már tulajdonképpen mindenkinek volt munkája, már mindenki gondolkodásmódjában a gazdasági épülés, erősödés előrehaladás már szinte betöltötte a teljes lényét az embereknek, mert olyan lehetőségek nyíltak ki nagyon sok, talán mondhatom, több millió ember előtt, mint az elmúlt negyven évben sosem. És kaptunk egy figyelmeztetést, ami arról szólt, hogy jó, jó, persze, fontos dolog, hogy jól éljetek, de ne feledkezzetek el arról, hogy hogyan kell szépen élni. És a jó élet nem hoz magával automatikusan szép életet. És szerintem valahol itt kell keresgélnünk annak az értelmét, amit most átélünk. Egy figyelmeztetés a magyaroknak, hogy éljetek a lehetőségekkel, gazdagodjatok, legyen állásotok, több is akár meg új autótok, meg rendben van, ez mind fontos, hiszen emberből vagytok, de ne feledkezzetek el arról, hogy ez önmagában nem hoz emelkedett és szép életet. Ahhoz erőfeszítést kell tennetek személyesen, hogyha szép életet is akartok magatoknak. Bizonyos dolgokról nem feledkezhettek el, például egymásról. Azokról az emberekről, akikkel most össze vagytok zárva otthon, és csak akkor lesz szép életetek, hogyha azokkal az emberekkel is szépen tudtok együtt élni. És ezen a pénz nem fog segíteni. Valahol itt kell majd, azt hiszem, keresgélnünk a megfejtését mindannak, az értelmét annak, ami most velünk történik. Talán kicsit előreszaladtam, és ez még korai, de fontos, hogy jelezzem a hallgatóknak, hogy miközben küszködünk az árral, aközben fontos, hogy a csillagok járását is kövesse a tekintetünk.
Igen, azt gondolom, hogy a hallgatóink számára vagy egyáltalán, szerintem nemcsak a hallgatóinknak, hanem minden embernek a rémálma, hogy ne adj’ Isten az ő szerettével vagy akár ő magával történik az, hogy választaniuk kell az orvosoknak, hogy most gyógyítják, vagy nem gyógyítják. Ez mindenképpen, azt gondolom, hogy a hallgatóink nagyon nagyra értékelik az Ön értékrendjét és azt, hogy erre felkészül az egész ország meg a magyar egészségügy, hogy ilyen helyzetek ne álljanak elő. És hát nagyon szépen köszönöm azt is, hogy a jó élet és a szép élet megkülönböztetését is megtette itt, a Mária Rádió stúdiójában. Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést meg azt, hogy befáradt ide, hozzánk. És hogyha azt említette, hogy nagyon sok emberrel találkozik, akkor azt gondolom, hogy minden hallgatónk nevében én jó egészséget kívánok, vírusmentes heteket és hónapokat, ami előttünk áll, és sok kitartást és sok bölcsességet.
Köszönöm szépen!
Nagyon szépen köszönöm, hogy eljött.
Köszönöm szépen, hogy itt lehettem. Köszönöm szépen a biztató szavait is. A Mária Rádió hallgatóinak is szeretném megköszönni, hogy figyelemmel kísérik a munkámat, és köszönöm a biztatást és a sok imát is, amit tudom, hogy a munkám érdekében és értem is el szoktak mondani. Hálás vagyok érte, igyekszem meghálálni. Isten fizesse meg!
Nagyon szépen köszönjük. Tisztelt Hallgatóink! Köszönjük a figyelmüket! A Mária Rádió vendége Orbán Viktor miniszterelnök úr volt.
