Szöllösi György: Elképesztő finálé volt, amelyen Lionel Messi végül is felült a futballvilág trónjára. Eldőlt a régi vita, ő a legnagyobb? – kérdeztük Orbán Viktor miniszterelnöktől, aki sorrendben a hetedik vb-döntőn szurkolt a helyszínen, amióta Jacques Chirac francia elnök 1998-ban meghívta őt a Stade de France díszpáholyába.
A vita eldőlt, Lionel Messi a legnagyobb, méghozzá szó szerint a legkisebb fiúból lett a legnagyobb hős. Ahogyan írva van: a legkisebb lesz a legnagyobb. Az utolsókból lesznek az elsők. Ennél tisztább keresztény történet aligha létezik. A döntőn láthattuk azt is, ki az új trónkövetelő, sőt a szemünk előtt zajlott le a generációváltás: Messi kétszer nyerte meg a meccset Argentínának, két gólt lőtt, Kylian Mbappé kétszer hozta vissza a reményt Franciaországnak, és három gólt szerzett.
Örökké emlékezetes befejezése egy sokszor kritizált világbajnokságnak.
Minden szempontból különleges, rendhagyó világbajnokság volt ez, olyan, amilyen még nem volt. Kívül esett a hagyományos amerikai, európai futballvilágon, először rendeztek vb-t az arab világban, és először mutatta meg az igazi erejét az arab futball a marokkói válogatott révén. A nyugati világnak először kellett megtanulnia más szabályok szerint viselkedni. Most nem vendéglátók voltak, hanem vendégek, mégis kísérletet tettek arra, hogy rákényszerítsék a szokásaikat a vendéglátókra, akik viszont – talán nem is tudatosan – egy régi európai bölcsesség szerint gondolkodtak: ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak. Nyugaton a gyarmatosító ösztönök elfeledtették ezt az ősi, több mint kétezer éves bölcsességet. Ha tehát Arábiában vagy, viselkedj úgy, mint az arabok. Akik például azt mondták, hogy a vb ne a törés-zúzásról szóljon. Törés-zúzásra a vb kapcsán a meccsek helyszínétől távol, Európában került sor. Sokan kritizálják a gazdag katariakat, részben persze irigységből is, amikor a vb költségeiről van szó, de én máshonnan nézem: ezt a pénzt bármi másra is elkölthették volna, örüljünk, hogy a futballra költötték. Létrehozhattak volna egy újabb befektetési alapot, vagy építhettek volna újabb tizenhat felhőkarcolót. Ehelyett úgy döntöttek, hogy ezt a rengeteg pénzt arra költik, hogy vendégül látják a világot, ami nagyvonalú cselekedet, a futballvilág hálás is lehet érte. A döntő napja egybeesett a nemzeti ünnepükkel, kissé hasonló a helyzet a mi atlétikai vb-nkkel és augusztus huszadikával: mi is vendégül látjuk a világot Magyarország születésnapján. Katar Magyarország számára egy baráti ország, régóta kitűnő kapcsolatban vagyunk. Van jó néhány komoly befektetésük Budapesten, az Operaházzal szemben napokon belül megnyílik a főváros valószínűleg legszebb szállodája, és a MOL Campust is magába foglaló BudaPart projektben is van katari tőke, sőt megállapodást kötöttünk velük gázszállításról és pénzügyi együttműködésről is.
Sokan erről is politikai előítéletek alapján mondanak véleményt, de akkor jó vagy rossz világbajnokságot zártunk vasárnap? Áttörést értek el az afrikai és ázsiai csapatok, vagy ellenkezőleg: végül maradt minden a régiben, csak kissé fáradtan kezdtek az Európában kizsigerelt sztárok, hogy aztán az érmeket csak korábbi érmes európai és dél-amerikai csapatok vigyék haza most is?
Az európai csúcsbajnokságokban a világnak egyre több pontjáról játszanak, Japánból, Koreából, Marokkóból például, ez pedig fölemeli a sportág színvonalát mindenhol, a válogatottakat közelíti egymáshoz. Marokkó közel is volt az áttöréshez, vagy talán végre is hajtotta. A futball fő szabálya, ami egyben a vonzereje, már igaz Afrikára is: bárkiből lehet jó futballista, ha a Jóisten adott neki tehetséget és elég szorgalmat. Afrikai játékosokkal van tele a francia bajnokság, de Spanyolországban is sokan játszanak.
Meg az európai válogatottakban is, amelyek, ha úgy tetszik, még mindig kihasználják a volt gyarmatvilágot: Svájc a kameruni születésű Breel Embolo góljával győzte le Kamerunt, de Kylian Mbappé édesapja is kameruni származású.
Ez a jelenség kétségtelenül létezik, de immár az ellenkezője is, amiben a FIFA magyar alelnökének, Csányi Sándornak óriási szerepe van: az ő kezdeményezésére lett szabály, hogy attól, hogy valaki az utánpótlás-válogatottakban játszott valahol, felnőtt válogatottként szerepelhet a származása szerinti hazájában. Ezért van a marokkói meg más afrikai válogatottakban jó néhány futballista, aki ifistaként például Franciaországban volt válogatott. Szerintem ez jó tendencia, ami globalizálja a futballt, új régiókat emel föl.
Vagyis a vb szó szerint világ-bajnokság lett?
Ott még nem tartunk, de talán most voltunk a legközelebb ehhez.
A torna előtt arról posztolt, hogy a szerbek lesznek a világbajnokok. Szeretném szembesíteni ezzel a kijelentésével.
Minden világbajnokságon van egy sötét ló, és azt hittem, hogy most a szerbek lesznek, de a marokkóiak lettek azok. A tévedés szakmai oka teljesen nyilvánvaló: nem gondoltam, hogy a szerbek védelme ennyire átjáróház. Hiába, ha az ember valaha csatár volt, a csatárokat nézi elsősorban. Némi szépségtapasz a sikertelen tippemen, hogy a torna egyik leginkább klasszikus mozdulattal elért gólja mégis csak Alekszandar Mitrovics Svájc elleni fejes gólja volt. Talán csak Mbappé döntőbeli lövése volt annál is klasszikusabb és tökéletesebb csatármegoldás, a második góljánál. De Mitrovics gólja azért jelzi, hogy a szerbeknek van közük ehhez a sportághoz, jó meccseket játszhatunk majd velük az Eb-selejtezőcsoportban. Ám most fontosabb, hogy kinyilvánítsuk a részvétünket Szinisa Mihajlovics halála miatt. Magyarországon is rengeteg tisztelője van, magam is közéjük tartozom.
Másik délszláv szomszédunk, Horvátország viszont 2018 után megint odaért a dobogóra, gondolta volna?
Csakhogy Horvátország nem sötét ló, hanem a világ elitjébe tartozó csapat. Ők nem bravúrt hajtottak végre. Ne felejtsük el, hogy már 1998-ban is ott voltak a harmadik helyen. A horvát futballnak erős konzisztenciája van, stílusban, utánpótlásban, játékfelfogásban, szakembernevelésben. A horvát futball nem okozott meglepetést, itt a helye. Éppen úgy, mint Uruguaynak, ami egy három és félmilliós ország, mégis ott a helye a világ elitjében.
A magyar válogatott, a legújabb sikerei alapján megérdemelte volna, hogy itt legyen?
Amikor a futballról beszélgetünk Magyarországon, én két szót kerülök mindig: az egyik a „megérdemelt”, a másik az „igazságos”. Ezek a szavak arra valók, hogy megmagyarázzunk valamit, ami nem sikerült. A futball törvényei mások. Van kilencven perced, hogy győzzél. Ott és akkor legyél jó, amikor kell. Csak ez számít. Magyarként tudnánk erről mesélni. Nem kétséges, hogy az ötvenes évek legjobb csapata a magyar válogatott volt, de Magyarország nincs ott a világbajnoki címmel rendelkező országok között, Németország pedig ott van. De a hollandok is tudnának mesélni ’74-ből. Nem elég jónak lenni. Győzni kell. Tudni kell győzni. Most azért nem voltunk itt, mert nem tudtunk győzni, amikor kellett volna. Amit láttam, az arra mutat, hogy helytállhattunk volna. De először jussunk ki, aztán majd meglátjuk. Szerintem van egy fejlődési út, amin halad a magyar futball: ’78-ban, ’82-ben és ’86-ban ott voltunk a vb-n, ha nincs a bundabotrány, ’90-ben is ott lehettünk volna újra Mezey Györggyel. A tragédia a rendszerváltással kezdődött, amikor a futball és a sport mögötti állami szerkezetek szétestek, és senki sem gondoskodott arról, hogy valami kerüljön a helyükre, így beleestünk a szakadékba. Minden sport összezuhant, de a futball szenvedte meg ezt a leginkább, mint a legköltségesebb, legnagyobb sportág. Mindenfajta zavaros évtizedek jöttek, mígnem 2010-ben megindultunk kifelé az erdőből. 2016-ra újra kint voltunk az Eb-n, 2020–21-ben megint, közben fölverekedtük magunkat a Nemzetek Ligájában az A-ligába, ott is tudtunk maradni, most ki kell jutni a következő Eb-re, és aztán jöhet a vb. Legalább húsz évig mentünk befelé az erdőbe. Húsz évig tart, míg kijövünk belőle.
Ha az infrastrukturális pusztulást nézem, akkor akár ötven-hatvan év is lehetett a lemaradás.
Most mindenesetre azon az úton vagyunk, hogy 2030-ra a régi fényében ragyoghat a magyar futball. Azt nem mondom, hogy lesz olyan mély keretünk, mint a braziloknak meg a franciáknak, akiknek azonos posztra még a második meg a harmadik emberük is ugyanolyan jó, mint az első. Ilyen mély struktúránk aligha lesz, a kisebb népesség miatt, de hogy a legjobb csapatunk bárkivel fel tudja venni a versenyt, odáig eljuthatunk. Ez persze egy tornán, amint most is látjuk, nem feltétlenül elég, de a kijutáshoz elég lehet. Amikor egyébként a világ legjobbjai között voltunk, az ötvenes meg a hatvanas években, akkor a B- meg a C-válogatottunk is a világ legjobbjai között lett volna. Ide azért nem tudunk visszajutni 2030-ig, de hogy az első vonalunk a legjobbak között legyen, oda igen. Valamit hagyni kell a fiataloknak is, majd ők kialakítják a magyar futball kellő mélységét.
Az idei futballévünk mindazonáltal páratlanul sikeres volt: a tavalyi Eb-szereplés után most legyőztünk két korábbi világbajnokot, a Ferencváros pedig első magyar csapatként továbbjutott egy európai kupa csoportköréből és mára természetes lett, hogy a nemzetközi meccsekre órák alatt elfogynak a jegyek, állandó a telt ház a Puskás Arénában.
A futball azért szép, mert a saját felfogását látja viszont benne mindenki. A magyar csapat úgy játszik, ahogy a magyarok gondolkodnak az életről. És a német is úgy játszik, meg a brazil is. A futball esszenciális kifejezése minden nemzeti kultúrának. És miután nem magas művészet, hanem mindenki számára érthető és elérhető nyelven beszél, ezért rendkívül népszerű. Mindenki a saját országába szerelmes, amikor szurkol a csapatának. Az argentinok argentin módon futballoznak, a magyarok meg magyar módon.
Újra láthattuk a csak a vb-kre jellemző érzelmeket és szenvedélyt, amilyet még a klubfutball sem képes előhozni, a pénz, a haszon, a szakmai tudás mégis oda összpontosul.
A pénz sokat segít a sporton, de ha túl sok van, tönkre is teszi. Ez nem új jelenség, már az ókori olimpiák történetében is tetten érhető. A klubfutball ennek ki van téve. De amíg nemzetek vannak, addig a futball is nemzeti keretek között történik majd. A klubfutball látványos, de a pénz romboló hatásával szemben az utolsó mentsvárat a nemzeti válogatottak jelentik. Nincs pénz, ami fölülírhatná a nemzeti mez értékét. A klubmez értékét fölülírhatja a pénz, a nemzeti mezét sose. Persze a legjobb futballisták is emberből vannak, és szeretnek világsztárok lenni, és jólesik nekik, ha a világban mindenhol ismerik a nevüket, de az számít igazán, hogy hol érzik őket a sajátjuknak: a hazájukban. Ronaldót szereti mindenki, de Ronaldo a portugáloké. És Messi előtt mindannyian mélyre hajolunk, de Messi az argentinoké. A játékosok nem a világtörténelembe akarnak bevonulni, hanem a saját nemzetük történelmébe. A futball globális játék, de nemzeti alapon játsszák.
Idén nemcsak a futball, de a magyar sport általában sok élményt adott nekünk az első egyéni téli olimpiai bajnoki címtől Milák Kristóf világcsúcsán és a vízilabda érmeken át Szilágyi Áron első világbajnoki címéig, és még sorolhatnánk.
Az a tény, hogy ilyen, a fölkészülés meg a versenyzés szempontjából is zavaros időszakban – járvány, lezárások, bojkott, tologatott időpontok, zárt kapuk, háború, egekbe szökő energiaárak, bezárt uszodák – is ilyen eredményeket hozott a magyar sport, a rendkívüli erejét mutatja. Nehéz körülmények között nagyon sikeres évet zárt a magyar sport.
Téli olimpiai bajnoki címet vajon nyerünk-e egyhamar? A búcsúzó Liu fivérekkel személyesen találkozott.
Mindig szomorú, ha szétesik valami. Én, aki nem ismerem a korcsolya világát, annyit azért értek, hogy Magyarországon a klubok magját a műhelyek adják, ezek működtetik a magyar sportot. A vívóknál, az úszóknál, a korcsolyázóknál is vannak műhelyek, amelyek lelke az edző, a mester. A baj ott kezdődött, hogy nem tudtuk megtartani az eddigi mestert, Csing Csang Linát, vagy nem tudtunk hozni a helyére egy ugyanolyan kvalitású mestert. Az már csak következmény, hogy a versenyzőknek menniük kell a mesterük után. Most majd kiderül, hogy amíg ők a kirakatban beemelték a világ élvonalába a magyar korcsolyasportot, addig hátul, a műhelyben dolgoztak-e a szakemberek. Ha dolgoztak, akkor nem tűnünk el a korcsolyázás térképéről.
Közben új struktúrában és új irányítással működik a sportkormányzat. Bevált a változtatás?
Mindenképpen változtatni kellett, meg kell találni a helyes munkamegosztást az új olimpiai vezetés és a sportkormányzat között. Most jártak le a sportági szakszövetségekkel indított hétéves fejlesztési programok is, ezeket egyenként értékelni kell, ki hogyan használta fel a fejlesztési forrásokat, ki sáfárkodott velük jól, és ki nem. Ez az áttekintés most ér véget, és mindenkivel most kötjük meg az új, két olimpiai ciklusra szóló szerződést. Még kell egy év ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, hogy az új sportirányítási rendszer beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket. Közben a háború következményei, a létesítményműködtetési problémák, a magas energiaárak még sajnos velünk maradnak.
A hét bő esztendő után jön-e a hét szűk esztendő a hazai sportban? Lehet-e annyi világversenyt rendezni, mint korábban, kell-e annyi pénzt költeni? Hiszen az infrastruktúra kiépült, igaz, a fenntartása egyre nagyobb kihívás.
2023-ban és 2024-ben új nagy rendezvényt nem tudunk Magyarországra hozni. Az egész magyar gazdaságnak át kell állnia egy új korszakra. A járvány, a háború, a magas energiaárak megváltoztatták azt a közeget, amelyben a nemzetgazdaságok működnek. A magyar gazdaságnak is most kell leraknia azokat az erős alapokat, amelyeken a következő évtizedben állhat. 2010 után ismét alapozási munkák várnak ránk. Ugyanez volt 2010 és 2012 között, akkor is a pénzügyi világválság után jött egy évtized, aminek le kellett tenni az alapjait, és csak utána jöhettek a nagy sportfejlesztések meg sportrendezvények. Szerencsére akkor nem hallgattunk azokra, akik a sportot hátra akarták sorolni, az elmúlt nyolc-tíz évben fölépítettünk és megrendeztünk mindent, amit csak lehetett. Erre a koronát az új atlétikai stadion meg az atlétikai világbajnokság teszi föl. Mert akkor már mindent rendeztünk, amit rendezni lehet és érdemes – az olimpián kívül.