Tisztelt Kallós Zoltán! Tisztelt Kolozsvári Polgárok! Tekintetes Karok és Rendek Erdélyből és Magyarországból!
Miért is vagyunk mi itt oly sokan? És miért is állunk itt ennyire meghatottan? Azért, kedves Barátaim, mert itt van közöttünk egy kilencven éves ember. Egy kilencven éves magyar ember, akiben még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban. Egy kilencven éves magyar, aki itt jár és dolgozik közöttünk, és aki naponta állít elénk mércét és példát. Itt van közöttünk egy kilencven éves tudós professzor, aki hosszú évtizedek óta rója fáradhatatlanul a kilométereket, hogy falutól faluig, lélektől lélekig gyűjtse, mentse, megőrizze és továbbadja a magyar kultúra kincseit.
Kedves Barátaim!
Kilencven év, tudós professzori érdemek, szellemi frissesség, élet-, akarat- és tetterő; mindez elegendő a tiszteletre, a főhajtásra és a köszönetre. A tisztelet kijár minden tisztességben megőszült idős embernek, elismerés is dukál azoknak, akik életük során komoly életművet tettek le az asztalra, ám mindez nem magyarázza a meghatódottságot, amely most mindannyiunkat átjár. A régi időkben az öreg honvédeket mindig nagy megbecsülés övezte, az utcán az emberek megemelték előttük a kalapjukat, a katonák előre tisztelegtek. Különösen igaz volt ez itt, Erdélyben az idős negyvennyolcas honvédekre, akik még Bem seregében, a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is. A mi munkánk, a mi küldetésünk, a mi célunk ugyanaz: életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. Ne féljünk a nagy szótól, a mi közös küldetésünk szolgálni a hazát. Szolgálni a magyar hazát. Mióta a regös cserkészeknek köszönhetően a kibontott zászló alá álltál, mindig a legelső sorokban, a legveszedelmesebb helyeken, a legfontosabb pontokon tűntél fel, és küzdöttél erőd, tehetséged szerint, ügyesen és bátran, körömszakadtáig. Sohasem mások ellen, mindig csak értünk, mindig csak a megmaradásunkért, a legnehezebb helyzetekben is kitartva, soha meg nem futamodva, sokszor egyedül kapaszkodva a zászlóba, a vesztett csatákban is győztesen. Hatalmas tartományokat hódítottál és tartottál meg közös emlékezetünknek. Olyan tartományokat, amelyeket nélküled mindörökre elmosott volna a feledés özönvize. Lenyűgöző kincseket adtál azoknak, akik figyeltek rád, nemcsak a tudós társaságnak, de a magyarok leghétköznapibb világának is: dalokat, táncokat, történeteket, melyek társaink életünk útján, s amiket örökségként adunk tovább gyermekeinknek is. Úgy jövünk hozzád, amint régente jöttek a fiatalabb bajtársak a csataterek oroszlánjához. Igaz, a szakállad nem hófehér, és nem ér mellközépig, de a szemedben a fény ugyanaz, mint a megsárgult fényképeken a régieknek. Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre-halálra. Betelnek rajtad az Írás szavai: senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja barátaiért.
Drága Zoltán Bátyám!
Isten éltessen! Maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban!