A Hegyvidék TV által készített, a Freund Tamást bemutató kisfilmmel kezdődő ünnepségen elsőként Vízi E. Szilveszter, az Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke tartott laudációt, számba véve a neves neurobiológus és egyben értékteremtő ember eddigi pályáját A díszoklevél átadása előtt Pokorni Zoltán visszaemlékezett arra, hogy amikor 2000-ben először került kiosztásra a Bolyai-díj, neki is módja volt részt venni annak eldöntésében, hogy ki kapja meg elsőként a díjat. Fontos döntés volt, hisz nem a díj adja meg a rangot a díjazottnak, hanem fordítva, a díjazott adja meg a díjnak a rangját. „Pálinkás Józseffel arról beszélgettünk, hogy sok nagy tudós van, aki méltó lenne a díjra, de kevés az olyan jó kiállású tudós fiatalember, mint Freund Tamás, aki közérthetően tud beszélni a saját szakterületéről, hisz nem csak tudni kell, hanem azt a tudást sokak számára tovább is kell tudni adni. „A Hegyvidék díszpolgára cím átadása nem arról szól, hogy Freund Tamásnak van szüksége egy újabb kitüntetésre és díjra, hanem nekünk van szükségünk egy olyan példaképre, emberre, aki azon túl, hogy felnézhetünk rá, össze is kapcsol bennünket a kerületi közösségünkön belül” – mondta a polgármester.
[1]
„Nagyon köszönöm, hogy bár még csak két éve élünk a Hegyvidéken, és gyakorlatilag gyüttmenteknek számítunk itt, a polgármester úr és a képviselőtestület igen nagy megbecsülésben részesített. Elköltözni biztosan nem fogunk, mert ilyen csodálatos helyet Budapesten és vonzáskörzetében sehol sem találni, így ígérhetem, hogy továbbra is részt fogok venni a kerület tudományos és művészeti életében” – kezdte köszöntőbeszédét Freund Tamás, aki különbséget tett aközött, hogy mit jelent egy kisebb és egy nagyobb közösség elismerése. Amikor például a The Brain Prize-zal, az „agykutatók Nobel-díjával” tüntették őt ki, az az országnak is megbecsülést jelentett, a Széchenyi-díj és a Bolyai-díj a munkahelyének és tudományterületének is szólt, a XII. kerületi díszpolgárság viszont személy szerint neki.
„A többi díj messziről jön, ennek pedig a közelisége jelent különleges élményt. Ez az elismerés kisebb közösségtől, sokkal inkább megfogható személyektől származik. Ennek kapcsán érdemes elgondolkodni azon, hogy mit is jelent manapság egy-egy kis közösség tagjának lenni ebben a globalizálódó, információáradattal terhelt, rohanó világban” – mondta Freund Tamás, hozzáfűzve, hogy a kisebb közösségek jóval alkalmasabbak az önszerveződésre és az együttműködésre. Legyen szó szakmai, tudományos, politikai, művészeti, vallási vagy lakóhelyi közösségekről, azok mind közös célokért tevékenykednek, és a mai elszemélytelenedő világban védő hatással is rendelkeznek a társadalmi fejlődésünk különböző aberrációi ellen, többek között a fogyasztótársadalom negatív hatásai ellen.
[2]
„Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a szociális kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható – mutatott rá Freund Tamás. – Az ember genetikailag meghatározott módon társaslény, közösségeiből kiszakítva személyisége eltorzul, nem is képes túlélni. Ezt jól tudják az elmagányosodott, ideális fogasztókból álló szürke tömeg előállítói (gazdasági érdekkörök), ezért az elmagányosodott embert életben akarják tartani, a valós szociális igényeit próbálják kielégíteni a Való világ showkkal, dél-amerikai szappanoperákkal, ami nem más, mint tablettázott való élet. Az internet, az infokommunikáció robbanásszerű fejlődése is csak az elmagányosodást, a lelki elsivárosodást, a krónikus stressz, és az abból eredő depresszió kialakulását segíti elő. Újra fel kell éleszteni a kisközöttégi létet, amely mindezek ellen a legbiztosabb védelmet nyújthatja. Erre nagy esélyt biztosítanak a lakóhelyi közösségek, ahol az emberek szinte össze vannak zárva egy-egy utcába, mikrorégióba, és ha kialakul a kommunikáció, az elvezet az együttműködő szellem erejének felismeréséhez, az együttműködésnek pedig nem csak anyagi haszna lehet, hanem egészséges személyiség-fejlődésünket is meghatározhatja.”
A neurobiológus utalt Richard Dawkins, materialista biológus, filozófus szavaira is, aki imígyen ismeri el egy írásában, hogy az ember elég fejlett ahhoz, hogy ellenálljon saját génjei önző parancsának, a genetikai kényszerítésnek: „Mi, emberek, képesek vagyunk szándékosan kifejleszteni és táplálni a tiszta, érdekektől mentes altruizmust – valamit, aminek nincs helye a természetben, valamit, ami korábban sohasem létezett az élővilág egész történelme során.” Dawkins arra viszont már nem tett javaslatot, hogy ezek az erkölcsi törvények hogyan alakultak ki, ha az egész természetet, benne az embert egy Isten-nélküli evolúciós folyamat hozta létre, melyben csak a vak, könyörtelen közömbösség érvényesül. Freund Tamás arra is rámutatott, hogy a posztmodern filozófia szerint abszolút erkölcsi törvény nincs, minden etikai döntés relatív, nincs abszolút jó vagy rossz, ám ha ez igaz lenne, akkor maga az etika tudománya sem létezne.
[3]
„Az evolúcióbiológusok pedig azt erőltetik, hogy mindenfajta erkölcsösnek mondott viselkedés az evolúciós szelekció során jött létre. A faj, vagy a közösség számára adaptív értékkel rendelkező altruizmusra szelektálódtak az egyedek, így az ilyen viselkedésre hajlamosító gének terjedtek el a populációkban. Na de hogyan magyarázzák az evolúcióbiológusok azt a fajta viselkedést, amire csak az ember képes, hogy teljesen önzetlenül, névtelenül, a viszonzás minden lehetőségét kizárva is képes jót tenni. Ilyenkor az embereket elfogja egyfajta belső melegség érzés, ami fiziológiailag megfoghatatlan, valószínű a vegetatív idegrendszer közreműködésével alakul ki. Az, hogy valami jót tettem egy társamnak, ami nem hoz viszonzást, sőt esetenként emiatt az életünk is veszélybe kerülhet, miért okoz az emberek többségének egy ilyen jóleső megelégedettség-érzést? Ennek evolúciós szelekciós előnye nincs, tehát itt kizárt a biológia. Mégis, mindenkiben megjelenik, aki odafigyel erre a belső hangra, a lelkiismeretére. Ez nem lehet kulturális örökség sem, úgyhogy nem marad más logikus feltételezés, mint hogy az abszolút erkölcsi törvényt a Teremtőtől eredeztethető lelkünk közvetíti, hordozza, és ez az, ami bennünket egyedülálló módon emberré tesz” – mondta Freund Tamás, s azzal zárta gondolatait, hogy bár kicsit messze kanyarodott a köszönetnyilvánítástól, de a Hegyvidék különleges elismerése ezeket a gondolatokat ébresztették benne a közösség és a kisközösségi lét élményéről.