A Kairosz Könyvkiadó gondozásában megjelent önéletrajzi könyv 2013-ban jelent meg angol nyelven az USA-ban, s mesélte el az amerikaiaknak Szablya Ilona a szemtanú szemével, hogyan zajlott az élet Magyarországon 1942 és 1956 között.
A Molnár és Moser néven ismert drogéria-üzlethálózatot és gyárat tulajdonló gazdag, mélyen hívő katolikus család sarjaként felnőtt Ilona ezekben az években vált kislányból családanyává, vészelte át a II. világháborút, majd a szovjet megszállást és a kommunista diktatúra éveit, miközben édesanyját 1949-ben letartóztatta a rendőrség, édesapja viszont még időben el tudta hagyni az országot az ÁVÓ elől menekülve. Szablya Ilona családja úgy döntött, hogy a kitelepítést oly módon próbálják elkerülni, hogy feladják a régi családnevüket, mégpedig úgy, hogy mind az édesanyja, mind ő férjhez mennek. Szablya Ilona ekkor még csak 16 éves volt, majd pár évvel később – már háromgyermekes anyaként – az ’56-os forradalom után családjával Nyugatra emigrált.
A bemutatón a könyv szerkesztője, Hantó Zsuzsa szociológus, történész többek között elmesélte, hogy Ilona és a Washingtoni Állami Egyetem tanáraként dolgozó férje, Szablya János már az emigrációs éveik elején elhatározták: írni és beszélni fognak arról, ami a családjukkal történt. Az idők során több mint 700 újságcikkben és több díjnyertes könyvben mesélt Szablya Ilona az amerikaiaknak a magyar történelem kérdéseiről, s arról, hogy miért nincs különbség a szélsőjobboldali, fasiszta és a szélsőbaloldali, kommunista diktatúrák között.
„Szablya Ilona önéletrajzi regénye Magyarország történetének két fontos időszakáról, a fasiszta és kommunista diktatúrák hétköznapjairól ad hiteles képet. Ezeket a korszakokat két nagy világtörténeti esemény tagolja: a második világháború, amely véget vet a fasiszta diktatúrának, ugyanakkor kiszélesíti az 1917 óta tartó kommunista diktatúrát a kelet-európai országokra, köztük hazánkra is, és az 1956-os magyar forradalom, amely ugyan nem volt győztes, de alapjaiban rázkódtatta meg a kommunista diktatúrát. Ezt a történelmi folyamatot Szablya Ilona a gyermek és a fiatal felnőtt szemével és bölcs okosságával mutatja be családja és baráti környezete történetén keresztül… A kiegyensúlyozott polgári értékrenden alapuló következetesség, elvi és erkölcsi szilárdság végigkíséri a szerző fiatal korát. Életének másik alappillére a hit és a szeretet, melynek megnyilvánulásai lírai szépséggel jelennek meg… Nem véletlen, hogy 1957, a forradalom brutális megtorlása Szablya Ilona és családja számára tragikus fordulatot jelentett. Nem volt más lehetősége, minthogy gyerekeivel és férjével együtt emigráljon…” – fogalmaz a könyv ajánlójában Hantó Zsuzsa.
A Pesti Vigadóban tartott könyvbemutatón az írónőt régről ismerő Lévai Anikó is köszöntőt mondott. (A teljes köszöntőbeszéd a cikk végén olvasható.) Jeney Attila történész, újságíró és a kötet fordítója elmesélte, hogy milyen gondos munkát és a szerzővel való folyamatos egyeztetést jelentett a könyv magyarra fordítása, mely során valódi időutazást élt át. Külön kiemelte, hogy bár rengeteg meghurcoltatás érte Szablya Ilonát, ő mégis minden bosszúvágy nélkül, békében élte az életét, és példát mutat arról, hogyan lehet gyűlölködés nélkül írni történelmi tényekről. Szablya Ilona a Teremtőtől kapott szeretetnyelven beszél, s erre tanította meg hét gyermekét és tizenhat unokáját is.
* * *
Lévai Anikó köszöntőbeszéde:
Kedves Ilona! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„A Gondviselés mindig azt adja meg számunkra, amire éppen szükségünk van” – nyilatkozta Szablya Ilona néhány évvel ezelőtt egy családi magazinnak. Úgy érzem, ennek a gondolatnak igazán a nehézségek, veszteségek átélésekor van súlya – amikor minden zökkenőmentesen működik, könnyű mondani. Zökkenőkből, nehézségekből Ilonának bőven kijutott, gondolhatjuk, ha végigvesszük, hogy átélt két diktatúrát, egy világháborút, egy forradalmat, majd utána a szabadságharc leverését – ráadásul egy felső középosztálybeli katolikus család sarjaként. Ha ismerjük őt, vagy akár csak olvasunk tőle valamit, akkor azonban azt érezzük, hogy ami nehézségnek tűnik, ő azt inkább adottságként kezelte. (A kitelepítésre például úgy tekint, hogy ez tette lehetővé számára, hogy szeretett férjéhez már 16 évesen feleségül mehessen.) Elvarázsol sodró elbeszélésmódja, és szinte érezzük olvasás közben Ilona erejét és lendületét, amivel elfojt minden sopánkodást és tétovázást, vagy bármit, ami a helyes cselekvés útjába állhatna. Megy előre, és közben bízik Istenben. Más magyarázatot nem is tudok elképzelni arra, hogy egy fiatal édesanya tíz nappal szülés után miért képes nekivágni csecsemőjével, két kisgyermekével és férjével az osztrák határnak.
Ilona életének története számomra magába sűríti mindazt, amit pszichológusok, szerzetesek, gyermeknevelési tanácsadók, párterepauták vaskos kötetetekben próbálnak értésünkre adni: a receptjét annak, hogy hogyan hozhatjuk ki földi életünkből a legtöbbet. Tudjuk, hogy fontos ismernünk, szeretnünk önmagunkat ahhoz, hogy másokat is szerethessünk. Fontos ezen felül megtalálni hivatásunkat, amiben kiteljesedhetünk, amiből energiát nyerhetünk – és adhatunk – környezetünknek, és amivel visszaadhatunk valamit ennek a csodálatos teremtett világnak.
Ilona szerzett két diplomát, megtanult hat nyelvet, publikált több mint hétszáz cikket, írt öt könyvet, elnöke volt a Washingtoni Újságíró Szövetségnek. Közben szült hét gyermeket, és több mint ötven évig boldog házasságban élt férjével, akihez 16 évesen ment feleségül. Micsoda asszony! Meggyőződésem, hogy egy anya aligha adhat többet a családjának, férjének, gyermekeinek, mint hogy jól érzi magát abban, amit csinál. Ha ez a háztartás, a gyereknevelés, a „tűzhely” őrzése, akkor abban. Ha tudományos, művészeti, vagy üzleti karrier, akkor pedig abban. Azzal, hogy az anya boldog és elégedett, már hiteles mintát mutat gyermekeinek, megadja nekik a boldogságra való képességet. Ilona példájából láthatjuk: a női kiteljesedés, önmegvalósítás korántsem szükségképpen valami öncélú hóbort.
Fischer Tibor az Egyesült Királyságban élő magyar író, kedves barátunk, akinek szülei – Ilonához hasonlóan – 1956-ban hagyták el Magyarországot, írt egy nagyon jó regényt ’56-ról. Under the Frog a címe. Ebben azt mondja a jezsuita Ladányi atya Gyurinak, a főszereplőnek, hogy „Nem maguk az életviszonyok számítanak, hanem az, hogy mit gondolunk felőlük. … Csak az veszít, aki föladja – aki pedig föladja, az meg is érdemli, hogy veszítsen.” Ez is egy recept, és úgy érzem – bár nem biztos, hogy tudatosan, de – Ilona is gyakran főzött ez alapján.
Kedves Hölgyeim és Uraim!
Reálisan nézni a mi életviszonyainkat 2016-ban csak úgy lehetséges, hogy közben nem hagyjuk figyelmen kívül azokat az időket, amikről Ilona ír Vasfüggöny kölnivel című könyvében. Zsákutca természetesnek venni, hogy béke, szabadság van. Ezek természetessé váltak számunkra, köszönhetően nagyrészt Ilona nemzedékének: az itt maradottak fegyverrel harcoltak, az emigránsok pedig tollal és szavakkal, hogy megtudja a világ, mi zajlik Magyarországon. Azt gondolom, hogy ha ezeket a ma természetesnek vett dolgokat becsülni tudjuk, már elégedettebbé és boldogabbá válunk.
„Olyan világot szeretnék, ahol az emberek szabadon kifejezhetik magukat, megvitatják a meggyőződésüket, keményen dolgoznak, versengenek egymással, eleven közösségeket építenek, művészeti alkotásokat hoznak létre és mindeközben tisztelik egymást”- írja Ilona honlapjának kezdő oldalán.
Köszönjük szépen Ilonának, hogy nem csak életével, de soraival is erőt ad és példát mutat nekünk, de persze a legjobban azt, hogy itt van most velünk és megismerhetjük.
