Gyászoló Család, kedves Jolán és Zsuzsa Asszony! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Nehéz. Nehéz ez így, ezzel a késszúrás szerű fájdalommal a mellkasunkban; egyszerre búcsúzni a polgármestertől, a bajtárstól és a jó baráttól.
Drága Barátom!
Fiatalabb voltál, mint én, mégis Te távozol hamarabb. Nem Te búcsúztatsz engem, ahogy az élet rendje szerint ez való lenne, hanem én Téged. De az is lehet, hogy ez másképpen van. Azt hiszem, mégis inkább Te voltál az idősebb, de legalábbis többet éltél, mint én, de meglehet, többet bármely jelenlévőnél, ideértve a saját szüleidet is. Úgy képzelem, hogyha 15 évet élsz egy betegség, egy gyógyíthatatlan betegség, vagyis a közvetlen életveszély és az elmúlás naponta visszatérő gondolatának árnyékában, akkor az ilyen élet napjai sűrűbbek, súlyosabbak és értékesebbek, és azt hiszem, a hála érzése is jobban betölti őket, mint a mi napjainkat. Első pillantásra úgy tűnik, a sors kegyetlen volt hozzád, mert 55 évesen kiszólított az árnyékvilágból. De az is lehet, hogy épp ellenkezőleg: az Úr kegyes volt hozzád, mert időben szólt. 15 évvel ezelőtt szólt, hogy rendezd át az életedet, mert olyan betegség költözött beléd, amely bármely pillanatban ledönthet a lábadról. 15 éve szólt, hogy Neked másképpen kell élned, másképpen kell beosztanod az idődet és az erőidet. Másképpen kell szeretned, másképpen kell ölelni a feleséged, a gyerekeidet és a szüleidet is. És másképpen kell dolgoznod, és másképpen kell különbséget tenned fontos és lényegtelen dolgok között. Ezért gondolhatjuk, hogy többet és mélyebben éltél, mint mi, akik naptár szerint előtted jártunk. Te biztosan értetted a régi tanítást: ha a reggel anélkül telt el, hogy a halálra gondoltál volna, elvesztegetted a reggelt. Ha a dél is így telt el, akkor a delet is. És ha este sem jutott eszedbe, akkor az egész napod hiábavaló volt. Sokan vannak, akik futnak az elmúlás elől. Sokan vannak, akik aligha tudták volna elhordozni az elmúlás naponta visszatérő gondolatát és annak mázsás súlyát. Te, drága Barátom, Te nem futottál el, nem roppantál össze, nem vágytál az áldozatot megillető együttérzésre és sajnálatra, hanem egy frontkatona bátorságával, fegyverrel a kezedben néztél szembe vele. Úgy, ahogyan azt egy magyar férfinak tennie kell. 15 évet kaptál, különös, kegyelmi időt, amelyben pontosan láthattad minden nap, minden óra és minden perc jelentőségét. És nem is vesztegettél el egyetlen pillanatot sem. Megláttad és elfogadtad ebben a harcban az Istentől kapott lehetőséget. A naponta föld alá szálló torockói bányászok és a hitükért végsőkig kiálló prédikátorok világlátása lehet ilyen. Az erdélyi ősöké, akik felmenőid voltak.
Tisztelt Gyülekezet! Kedves Ákos!
Ma azért állok itt, hogy elbúcsúzzam Tőled, hogy Magyarország miniszterelnökeként, a magyar kormány nevében még egyszer elmondjam, mennyire hálásak vagyunk mindenért, amit értünk és a Városért, Miskolcért tettél. Hivatásos gyógyítóként Te mindenkinél jobban tudtad, milyen embert próbáló feladat felebarátainkat elesettségükből felemelni. 2010-ben aztán mégis egy egész város gondját-baját vetted magadra. Az otthonodét, amely harminc éve befogadott Téged. A kilencvenes években immár miskolciként láthattad, hogyan változik át büszke acélvárosból rozsdatemetővé, ahonnan csak elvándorolnak az emberek. Láttad, mekkora a feladat. Azt is láttad, hogy ami máshol működhet, az itt kevés lesz, mert Miskolc nehéz hely. Itt a bizalmat csak kemény munkával lehet kiérdemelni. Tudtad, hogy itt olyan ember kell a gátra, aki a városnak nemcsak jó gazdája, de menedzsere, orvosa és kezelője is lesz. És Te jó gazdája, jó menedzsere, jó orvosa és jó kezelője voltál kilenc hosszú éven keresztül. Visszaadtad Miskolc jövőjét. A mi világunkban, a politika világában nincs ennél nagyobb siker. Ma Miskolcnak ismét van jövője. S mi tudjuk, hogy Nélküled, a Te munkád nélkül nem lenne. A mai napig nem tudjuk, hogy a teher, amely kilenc éven át a válladat nyomta, vajon gyorsította vagy lassította végzetes betegségedet, hogy a kötelességtudat, amellyel szolgáltad Miskolcot, vajon megrövidítette vagy növelte napjaid számát. Azt sem tudhattuk, legfeljebb csak sejthettük, hogy milyen nehéz lehet Neked így a város irányítása. Csak azt láttuk, hogy romjaiból újjáépült a királynék vára. Megújult a tapolcai strandfürdő. Végre lett új ipari park, s benne új gyárak, a gyárakban pedig munkahelyek ezerszám. Megújítottad a város szinte összes orvosi rendelőjét, és az ország legkorszerűbb tömegközlekedését építtetted ki. Azt láttuk, hogy mentél előre a legnagyobb ellenszélben is. A bírálatok és a rágalmak állandó pergőtüzében is véghezvitted, amire előtted még gondolni sem mertek: rendet tettél az Avason, és felszámoltad a számozott utcákat.
Drága Barátom!
És eljöttem ide Hozzád azért is, hogy elbúcsúzzam tőled a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt nevében, amely nemcsak közös politikai otthonunk, de közös családunk is volt. Ebben a családban Te az az ember voltál, akit szilárd tartásából egy pillanatra sem lehetett kizökkenteni, aki még a napi csaták lőporfüstjében is csak arra figyelt, ami felemeli Miskolcot, és ismét naggyá teszi az egész Kárpát-hazát. Nem tudjuk, milyen lehetett Neked gyermekként és fiatalemberként az elnyomott magyar keserű kenyerét enni a román diktatúrában. Ahogy azt sem tudtuk elképzelni, milyen lehetett egy súlyos betegség töviseivel a testedben vinni a város ügyeit, sohasem tudva, mit hoz a holnap. Mi egy kemény, szálkás, zárkózott, de mély érzésű, elszánt férfit láttunk Benned, aki amit elhatároz, azt véghez is viszi tűzön-vízen át. Közöttünk, velünk voltál, de láttuk, hogy már tudsz valamit, amit mi még nem tudunk. Biztosan zavart, talán néha bántott is az értetlenségünk, hogy nem látjuk úgy, ahogy Te látod: mi a húsbavágó, a lényeges, és mi a talmi és jelentéktelen. Az elmúlt évtizedekben, mint minden családban, így a mi közösségünkben is voltak viták. Néha igen súlyosak. Köszönöm, hogy ezeket sokszor a Te elszántságoddal legyűrhettük, és megteremthettük az egységet, amely minden további munka alapja. Köszönjük, hogy bár néhány kóbor repesz időnként elért Téged is, mindig jól viselted a méltatlan és méltánytalan támadásokat. Sohasem panaszkodtál, hanem mentél tovább, előre, és vittél magaddal minket is.
Búcsúzunk a polgármesterünktől, a fideszes bajtársunktól, és most elbúcsúzom a barátomtól is. Mert az a kötelék, amely negyedszázadon át összefűzött, nemcsak bajtársi kapcsolat volt, hanem barátság is. Bíztam benne, hogy egyszer majd együtt örülhetünk mindannak, amit ebben a nehéz sorsú városban létrehoztál. Nekem fáj a legjobban, hogy elmentél közülünk, és hogy erre már nem kerülhet sor. Ezért állunk most itt megrendülten és ilyen elárvultan. Magunk sem tudjuk, hogy’ lesz majd nélküled, csak annyit tudunk, hogy büszkék vagyunk arra, hogy Melletted harcolhattunk. A boldog viszontlátásig most elbúcsúzunk Tőled.
Isten Veled, drága Barátunk, Ákos! Isten Veletek, Gyászoló Család! Isten Velünk, Gyászoló Gyülekezet!
